Kimondom, amit senki nem mond el nekem. Döntök, amiről senki nem dönt helyettem. Odaadom, amit senki nem ad nekem. Meglépem, amit csak én léphetek meg.
Becsszó?
Becsszó. Megígérem, fogadom, állítom, hiszem és harsogom.
Minden egyes nap tudatosítom. Álmodom, teremtem, vonzom.
Csinálom.
Teszem ezt akkor is, ha félek. Sőt, leginkább akkor.
Amikor épp rettegek, hogy elveszítem a rezgést, pezsgést, dobbanást, szikrát.
Az egyedülit, ami itt tart.
Amikor nem értem, egyáltalán miért.
Akkor hű vagyok magamhoz, az érzéshez, a vízióhoz. A feladathoz.
A fényemhez, ami vezet – ha nem is nyújtanak kezet.
Amiből adni tudok, ami nem fogy el. Ami ígéretre bírja a szívemet.
A vakmerő égi villám bennem, amely átvezet a viharvert élethelyzeteken.
Akkor is, ha az ürességre nincs szó és hazudni annyira nem jó.
Becsszó.
Az ígéret márpedig szép szó..
