Álmodom a nehéz lehetőséget a könnyebb ösvény mellett, a fejetlenséget, a félelmet, a döntésem. Újra és újra átélem, átfut rajtam minden. Izzadtan ébredek, még emlékszem. Látom, hogy merre mehetek, s merre nem. Mit hoz a jövő, ha továbbra is így teszek – más helyett. Ha változtatok, más lesz az ösvényem.
Akarom, hogy más legyen? Beszél hozzám a jövőképem, az énem, aki sokkal jobban érti a jelenem. Vezet, hogy egy napon vele egyként nyissam ki a szemem. Velem egy.
Kártya van a kezünkben. Nem döntöttük el, hogy játszmához kell, kártyavárhoz, vagy jövendöléshez. Csak forgatjuk a kezünkben, de nem tudjuk, hogy mihez kezdjünk vele. Nincs rálátásunk az asztalra, se egymásra
Mondani kell. Elsírni, formálni, megtapasztalni. Az érzéseket. Alkotni belőle, de ha kell, csak önteni formátlan. Megélni, ami belül van.”Megtanította szeretni a lelkem. Nem volt feltétel nélküli, tökéletesen tiszta. Volt benne
Oké, de miért pont most? Kigondoltam, gondolod. Vártam rá, tudatosan készültem, érzéssel. Bizonyos. Mondjam, hogy nem így volt? Egyszer csak tudtam, hogy ezt akarom. Hogy ezt kell csinálnom. Nem maradt
Hogyan kell tökéletesen dönteni? Egyszer, határozottan, nagy meggyőződéssel? Sejtelmem és fogalmam sincs. Tulajdonképpen nem izgat, hogy tökéletes-e a döntésem vagy sem – csak az érdekel, hogy helyes legyen. Akkor is,
Értsd szerelemre, barátságra, családra – bárki fontosra: Úgy élem az életemet, hogy remélem, tudom, és bizakodva bízom abban, hogy lesz még olyan pillanat itt, ebben az életben, amikor könnyes szemmel
