Álmodom a nehéz lehetőséget a könnyebb ösvény mellett, a fejetlenséget, a félelmet, a döntésem. Újra és újra átélem, átfut rajtam minden. Izzadtan ébredek, még emlékszem. Látom, hogy merre mehetek, s merre nem. Mit hoz a jövő, ha továbbra is így teszek – más helyett. Ha változtatok, más lesz az ösvényem.
Akarom, hogy más legyen? Beszél hozzám a jövőképem, az énem, aki sokkal jobban érti a jelenem. Vezet, hogy egy napon vele egyként nyissam ki a szemem. Velem egy.
Hogyan kell tökéletesen dönteni? Egyszer, határozottan, nagy meggyőződéssel? Sejtelmem és fogalmam sincs. Tulajdonképpen nem izgat, hogy tökéletes-e a döntésem vagy sem – csak az érdekel, hogy helyes legyen. Akkor is,
Tulajdonképpen folyamatosan kapsz útbaigazítást: beszélnek az álmaid, és minden, amit ébrenlétedben látsz. Folyamatosan érzed és érzékeled a jeleket, a véletlennek vélt egybeeséseket.
Megértem, ha keresed és kutatod. Az okot. Ha félsz, amikor úgy tűnik, nem találod. Az érzések benned, miért olyanok, s mikor lettek azok. Mitől lettek azok. Tudni akarod. Érteni, jóváhagyni,
Mindegy, hogy őszinte vagy-e. Hogy kifelé, a nagyvilágnak ki tudod-e mondani, szavakba tudod-e önteni. Te ott, belül, ezerszázalékig hallottad a választ. A kérdést, ami mindig zaklat, a traumát, ami feldolgozatlan,
És akkor kiállok a fénybe, anyaszült meztelen, és engedem, hogy méregessenek. Nem félek. -Pedig jobb a sötétben – vélekedsz. -Miért jobb? – kérdem. Fényben, sötétben, ugyanaz lakozik bennem. Mindegy, hogy
