Tanítás

Mi lenne, ha.. Sokkal inkább amikor. Amikor ez megváltozik, mert bizonyosan meg fog, akkor emlékszem majd magamra és a vágyaimra. A változáshoz ugyanis, én magam is hozzájárultam. De amíg hiszem, hogy mindez kőbe van vésve, amíg én magam kérem az életet, hogy maradjon minden a régiben, s ugyanolyan.. Addig, ha beleszakad is a világ, nem változhat meg. Külcsínben, szereplőkben, szituációkban, talán. Belső lényegben, érzésben, rezgésben, kicsit sem. Mert nem engedem, s nem is kérem erre. Igazán sosem. Mondom szavakkal, könnyed elképzelésekkel, de nem teszem bele magamat. Rendesen sosem. Eleve sem tettem, mert nem volt szabad. Mert féltem, mert szorított – elképzelhetetlen volt. Mégis az életembe hívtam. Csak azt feledtem el, milyen a szorítás hiányában. Idomultam, tűrtem, hiába vagyok a végzet asszonya. Nem is a helyzettel kell pörölnöm, csakis magammal: Végzet, tűz, amazon, ébredj! Mondd meg, mi kell. Parancsolj, rendelkezz, képzelj! Azt, ami igazán, korlátok nélkül kell. Ugyanis hosszú a sor, ami arról szól: hogyan és miként nem elégséges. Legyen hosszabb a sor, ami arról szól: így és ez kell, azzal a plusszal, amit szavakba önteni nem szükséges. Ha valaki, én aztán tényleg tudom, mi kell. Ismerem, milyen a szorítás nélküli hely. Magam vagyok a fantázia, magam vagyok az örök virág, magam vagyok az eredet, amelyben megszületik a csoda. És amikor megszületik a csoda, emlékszem majd az amazonra.

Úgy képzeltem magamat, mint aki teliszívű. Akinek az örökre mámoros ígérete gyakran csókolja az arcát, s erős benne a bizonyosság. Ez vagyok, az önképem szilárd, nem sodródok és a hontalanság sem bánt. Akartam ezt, akarom most is: Valami örökre szól és örökre ugyanolyan jó. Keverem az érzést, mert valahol, racionálisan ez birtoklás. Tudod mit? Igazán a szívemmel is birtoklás. Birtokolni akarom az érzést, az önképem, a hitem, s a reményem. Birtokolni, mert ez kell az örökre élettörténethez. A képesség, hogy magamévá tudtam tenni minőségeket, magabiztosan gyakorlom őket, csodásan érzem magamat általuk, s minden nappal azzá válok, akivé eleve-örökké, minden sejtemmel akarok. Az új élet, a pompázó élettörténet, s a reményteli út, ami hozzávezet. Mondhatom, hogy néhol fullasztó nekem? Szorító és küzdelmes. Mert sérül benne az önképem. Egyszerűen nem így képzeltem. A bizonyosság, kicsit sincs velem. Csalfa meg szeleburdi: amikor jön, ott van mindenével, s feledteti az árnyképem. De ő is ott van, sokkal inkább ő a társam, mert a tükörben mindig ott áll mellettem: Jó így neked, velem? Ez az az út, ami a pompázó élettörténethez vezet? Ez az út, vagy maga az élettörténet? A sors bennünk, vajon elégedett? Ez az örökre ugyanolyan jó nekem? Nem fogadhatom el a kevesebbet. Nem mondhatom magamnak, hogy az önképem így oké, ha egyszer nem erre születtem. Teliszívűnek képzeltem és csak igazam lehet. Örökre nekem. Az árnyképem erre figyelmeztet.

A szívből jövő spiritualitás. Az elkerülhetetlen akarás, ami jobbá tesz, ami nem hagy más választást. Az akarok lenni, olyan akarok lenni, tapasztalni akarom, élni akarom. Tiszta a szándékom. A fejlődést választom. Változtatom a világot, változtatom a történetet, magamat változtatom. Felelősséget vállalok. Tiszta a spiritualitásom. Szerinted messzire jöttem? Szerinted megváltoztam? Szerinted máshogy gondolkozom? A szívem kérte, a szívem kényszerített, a szívem intézte el. Mert éreztem mindenemmel. Ebből van a spiritualitásom, az akarásom, a változtatásom. Az erőm. A földöntúli, a hatalmas, a kimeríthetetlen. Persze néha a neveden nevezem a fejlődésemet. Téged figyellek, érted lépek. Azt mondom, hogy miattad van. De tudjuk mindketten: miattam. A hatásom rád, leírhatatlan. Hatalmas. Mert helyetted, magamért csinálom. Egymásért, a közösért, a szívünk által. Akarod? Akard. Kezdd magaddal, s csináld magaddal. Magadért és általad. Tapasztald. S, a végén mondhatod a szíveddel, hogy mindezt miattam. Egymásért, a közösért, a szívünk által.

A kis történet a szívünk csücskében megmutatkozik a világ minden részében. Ezért többről szól, mint gondolnánk. Jóval többről. Az életről, meg arról, ahogyan éljük azt. Elvről, értékről, világrendről szól, a szabályokról és határokról. A lényünkről, mely új formákat keres a tapasztalásra. Itt vagyunk benne, a világban, s a történetben egyszerre, mégis tagadjuk magunkat érte. Mi ez, ha nem téveszme? Itt vagyok benne, s nem találom a formát, amelyben lényem tényleg létezhetne. Félek tőle. Úgy érzem, lehetetlen, máskor pedig, hogy nagyon is lehetséges. Ide-oda rángatnak az érzések, félelmek és elfáradt meggyőződések. Új világra szültek, de még mindig a régi munkál bennem. Keresem, kutatom az igaz-igaz létet, aztán sorra eltévedek. Félek. Lebeszélem magamat, az érveim köddé lesznek, csak a puritán érzés marad meg. De az, lüktet. Képviselnem kell, működtetni, kinyitni vele a teret. De érzem, teher. Amikor félek, a súlyát nem bírom el. Kudarcom sejlik benne, az arconcsapás, hogy nem vagyok méltó a lényemre. Sosem lépem meg, sosem élem meg, csak maradok a könnyekre. Gördülnek, generációkon át siratják a lehetőséget. Az értéket, az elhívást és küldetést, amiért lépni kell. Érdemes. A születő energia, ami robbanásra kész, bent marad. A megfogalmazott döntés, ami szerint nem éljük az életünket. Az újra és újra kipattantó szikra, ami nem lobbanhat tűzre, s így a parázs bölcsességéhez sem juthatunk el. Pedig kitartóan pattog bennünk az isteni, hogy vegyük észre. Utakat nyit, ösvényeket, elágazásokat, hogy lépjünk végre. Haladjunk afelé, a szívünket is adjuk érte. Hogy cselekedsz? Mit kezdesz a szíved csücskével? Mi lesz a történettel? A világot benned csitítod, vagy megtanulsz élni véle?

Vannak határvonalak, a vonalak mentén kövek. Mérföldek. Valamelyikhez futva rohansz, egy másikhoz szinte lassúznod kell. Van, amelyik hív, egy másik sokkal inkább taszít. De időről időre – óhatatlan – megpillantod őket. Nézel: határ, vonal, kövek. Ezek szerint éppen lépek. Át valamin, fel valamire, túl ezen, keresztül azon. Innen el, oda. Jelentősége van. Akkor is, ha kavics, akkor is, ha szikla. Ha nincs kerítés, ha égig érő fal van. Széles a vonal vagy éppen cérna. Jöttél, s mész majd. A pillanatod emlékké, szellővé, csenddé válik majd. De amíg itt van: elmesélnéd neki? Mielőtt lépnél, s megpillantanád a következőt: megmártózni, szétnézni, benntartani a levegőt. Mesélni a hozzá vezető utat.

Ne érezd, hogy rólad szól – mert nem. Ne érezd, hogy miattad van – mert nem. És ne is akard, hogy addig-addig tekeregjen, míg felőröl – mert egész egyszerűen nem téged illet. Fogadd el, hogy a vállalásod ennyi volt. Megtetted, odaadtad, megköszönték: a feladat véget ért. Köszönd meg a leckét.