Tanítás

A kérdés pedig, hogy magam mellett döntsek vagy melletted? Nem. A kérdésem nem ez. Nem lehet ez. Ne legyen ez! Bármit kérdezhetek. Bármire választ kapok. Pontosan arra kapok választ, amire a kérdésem vonatkozik. A kérdésem meghatároz. Bármit kérdezhetek. Léteznek a válaszok. Addig gyakorlok.. Míg kérdezni, megtanulok. Létezik a valóságunk. Létezik legalább egy olyan verzió, ami működőképes, elég szép, szerethető és mámoros. Egy ilyen, biztosan van. Hol van? Milyen az? Ha legalább egy van, biztosan több is van. Az eggyel jobb, a még jobb, az annál is jobb. Gondolatról gondolatra, érzésről érzésre képzelem el, a szívemmel. Elég azt az egyet megtalálni, ami már elég jó. Hitet adjon a többre, megengedje, hogy felolvadjon a szívem. Segítsen fókuszálni, a kihívásaim megugrani, az összes hegyem megmozdítani. Olyan tiszta dolog ez. Hogy lehet, hogy ennyi akadály van előtte? Ne ezt kérdezzem, ne is akarjam a magyarázatot. Nem fontos. Nem sikerült, elsőre. Szívem minden vágyát teljesíteni. A tökéleteset hagyni megnyilvánulni. Csak létezni, s megcsodálni. Nem sikerült.. De nem is a tökéleteset akartam. Csak egyetlen jó verziót kívántam. Az álmodást abba, miért hagytam? Sok kérdésre, felesleges a válasz. Érdemes megfelelő kérdésekre találni. Nem a tökéletes kérdésre várni, hanem gyakorolni. Újra meg újra kérdezni, az egyre jobb és jobb válaszokban fürdőzni. Végtelenül kíváncsinak lenni. A kérdés pedig: … ? Olyan lesz a válasz.

Lehet utálni őket. A megerősítéseket. Mert tényleg üres pusmogásnak tűnnek. Amikor van egy meggyőződésünk és kész hitrendszer épült rá, akkor elég gyengén hat egy mézesmázos pozitív mondat. Nem változtatja meg az életünket csettintésre és kicsit sem tűnik úgy, hogy varázsereje volna. Hiába hallgatjuk kitartóan vagy mantrázzuk a szívünket is beleadva. De nem is ez a célja. Persze, hogy egy jól kigondolt, derűs mondat nem tud szembeszállni egy ezerszer átélt élménnyel, ami túl erősen lüktet. Millió tapasztalás szól ellene. Mondat vs. élmény. Egyértelmű a válasz. Ötleteket viszont adhat. Mondhatja azt az elménknek, hogy figyelj, néha, amikor gondolsz, akkor gondolhatnál valami ilyesmit is.. Ismételni szeretnél vagy kipróbálni valami újat? A megerősítés itt van, útmutatásnak. Megerősíthet benned egy érzést, élményt, kinyithat egy ajtót a világodban. Valami újra, másra. Vajon milyen az az élet, amiben egy ilyen derűs mondatra nem legyintünk szkeptikusan? Milyen az az élet, amiben ezek a mondatok erőt adnak és célul szolgálnak? Milyen az az élet, amiben körbenézve jelenként ismerjük fel a kívánságainkat? A válaszok igazán megérdemlik az esélyt. Amikor arra van szükség, hívj segítségül megerősítést: „Már minden megoldódott.” „Jobbnál jobb utakon járok.” „Szeretem a tapasztalásom.” Itt vannak, csupán útmutatásnak, míg meggyőződéssé nem válnak.

Ha akarom, kívül élem meg minden belső rezdülésemet. Elszenvedek helyzeteket, sodródok, másokra figyelek. Ha akarom, felismerem, hogy a kívül zajló dolog, valójában belül indul el. Milyen vágyam teljesül azzal, hogy másik vágyaimat késleltetem? Mi van a vágyam túloldalán, amitől valójában félek? Miért jó nekem a kudarc, igazából mitől ment meg? Ha nem akarom látni, fogom az egészet és kívülre teszem. A szenvedésre figyelek. Épp nem akarom a felelősséget, a helyzet terhét, a saját részemet benne. A következményét viselem. Ha úgy akarom, magamra figyelek. Megkeresem az okaimat belül, megértem a miértjüket. Nyitott szemmel, s a felelősséggel bennem, körbenézek az életben. Van kedvem, erőm, képességem erre. Belül vagyok, a külvilágot csodálom. Aztán váltok. Kívül vagyok. Elfelejtem, hogy belül is van maradásom. Váltok. Belül vagyok. A külvilágot illúziónak tartom. Váltok. Nincs is a külvilágra hatásom. Hogyan lehetne felelősségem? Beleszólásom? Váltok. Minden belőlem van. Muszáj látnom. A kívül nem egy kőbe vésett dolog. Nem lehet rám ekkora hatással. Nekem van rá hatásom, ha van elég rálátásom. Aztán megint váltok. Felejtek és emlékszem, felelősséget hárítok. Gyakorlok, megállok, felháborodok. Megtörténnek velem dolgok. Szenvedek, félek, sodródok. Máskor látok, irányítok, alakítok. Megtörténnek velem dolgok. Mosolygok. Állandóan váltakozom. Kívül és belül is vagyok.

Kerested, de mondd, meg is találtad? Itt a válasz, amit erősen a kérdésed határoz meg. Ami lehet felkiáltójeles, de valójában a kérdőjel sokkal érdekesebb. A válasz, s vele az összes, létezett. A kérdéseddel pedig kiválasztottál egyet. Akkor most a válasz vagy a kérdés határoz meg? A nézőpontod, a meséd, amit szősz és amihez a fonalat keresed. Eleve tekered. Hiszed, hogy meséli magát és te csak figyeled. Sőt, oda is kell figyelned! De a saját suttogásodra, még emlékszel? Feltettél kérdéseket – valaha –, s azonnal feletted. A válasz készséggel bontakozott előtted, bár nem értetted. Vagy ezer új lett, burjánzani kezdett. Egyik válaszba fonódik a másik, s talán még mindig hiszed, hogy válaszokat keresel. Közben pedig, válogatás nélkül kérdezel. Bármi lehet. Akkor a bármiből ez kell? Ezt válasz-tod megfontoltan a kérdéseddel? Csak úgy, kérdem.

Mi lenne, ha.. Sokkal inkább amikor. Amikor ez megváltozik, mert bizonyosan meg fog, akkor emlékszem majd magamra és a vágyaimra. A változáshoz ugyanis, én magam is hozzájárultam. De amíg hiszem, hogy mindez kőbe van vésve, amíg én magam kérem az életet, hogy maradjon minden a régiben, s ugyanolyan.. Addig, ha beleszakad is a világ, nem változhat meg. Külcsínben, szereplőkben, szituációkban, talán. Belső lényegben, érzésben, rezgésben, kicsit sem. Mert nem engedem, s nem is kérem erre. Igazán sosem. Mondom szavakkal, könnyed elképzelésekkel, de nem teszem bele magamat. Rendesen sosem. Eleve sem tettem, mert nem volt szabad. Mert féltem, mert szorított – elképzelhetetlen volt. Mégis az életembe hívtam. Csak azt feledtem el, milyen a szorítás hiányában. Idomultam, tűrtem, hiába vagyok a végzet asszonya. Nem is a helyzettel kell pörölnöm, csakis magammal: Végzet, tűz, amazon, ébredj! Mondd meg, mi kell. Parancsolj, rendelkezz, képzelj! Azt, ami igazán, korlátok nélkül kell. Ugyanis hosszú a sor, ami arról szól: hogyan és miként nem elégséges. Legyen hosszabb a sor, ami arról szól: így és ez kell, azzal a plusszal, amit szavakba önteni nem szükséges. Ha valaki, én aztán tényleg tudom, mi kell. Ismerem, milyen a szorítás nélküli hely. Magam vagyok a fantázia, magam vagyok az örök virág, magam vagyok az eredet, amelyben megszületik a csoda. És amikor megszületik a csoda, emlékszem majd az amazonra.

Úgy képzeltem magamat, mint aki teliszívű. Akinek az örökre mámoros ígérete gyakran csókolja az arcát, s erős benne a bizonyosság. Ez vagyok, az önképem szilárd, nem sodródok és a hontalanság sem bánt. Akartam ezt, akarom most is: Valami örökre szól és örökre ugyanolyan jó. Keverem az érzést, mert valahol, racionálisan ez birtoklás. Tudod mit? Igazán a szívemmel is birtoklás. Birtokolni akarom az érzést, az önképem, a hitem, s a reményem. Birtokolni, mert ez kell az örökre élettörténethez. A képesség, hogy magamévá tudtam tenni minőségeket, magabiztosan gyakorlom őket, csodásan érzem magamat általuk, s minden nappal azzá válok, akivé eleve-örökké, minden sejtemmel akarok. Az új élet, a pompázó élettörténet, s a reményteli út, ami hozzávezet. Mondhatom, hogy néhol fullasztó nekem? Szorító és küzdelmes. Mert sérül benne az önképem. Egyszerűen nem így képzeltem. A bizonyosság, kicsit sincs velem. Csalfa meg szeleburdi: amikor jön, ott van mindenével, s feledteti az árnyképem. De ő is ott van, sokkal inkább ő a társam, mert a tükörben mindig ott áll mellettem: Jó így neked, velem? Ez az az út, ami a pompázó élettörténethez vezet? Ez az út, vagy maga az élettörténet? A sors bennünk, vajon elégedett? Ez az örökre ugyanolyan jó nekem? Nem fogadhatom el a kevesebbet. Nem mondhatom magamnak, hogy az önképem így oké, ha egyszer nem erre születtem. Teliszívűnek képzeltem és csak igazam lehet. Örökre nekem. Az árnyképem erre figyelmeztet.