Szerelem

Folyamatosan egymást választani. Ez valós. Egymásért lenni. Ez igaz. Nem tetszett, amilyenné váltam. Féltem, hogy aki lenni szeretnék, az veled nem összeegyeztethető. Veled boldogabb voltam, akkor is, ha időről időre elborzadtam. A szerelmet válasszam? Magamról, bizonyos részeimről, lemaradtam. Magamat válasszam? Miért gondolom, hogy veled ezek a részeim, semmiképp nem lehetnek párban? Az érdekel a legjobban, hogy milyen vagyok veled, s egyszerre magammal, a legcsodálatosabb formában. A legjavában. Folyamatosan egymást választani. Ez valós. Egymásért lenni. Ez igaz: Remélem, hogy ezúttal is egymás mellett kötünk ki. Egymást választjuk anélkül, hogy feladnánk saját magunkat. Megtaláljuk a közös valóságunkat.

Nem a szép indokaidért, a soha végig sem gondolt mondandódért. Az át nem látott lényegért, a meg nem értett történésekért. Az üveges tekintetért vagy a mélységes elveszettségért. Nem azért, mert neked sikerült, s én maga vagyok a kudarc. Ébredtem, mert a legkedvesebb szerepeink helyett egészen más került színpadra. Nehéz voltál, amikor utálatos álruhákat öltöttél magadra. Meg sem értve, tetted a dolgodat. Nem akartam, a magamét eljátszani.. Rémálomban ragadtam. Időről időre megpillantva a húrokat, maradtam ugyanaz. Megtetted, a magadét, az új és megszokott szerepeimért. Véletlenül se változzak. Kicsit sem tudatos, a meseszép. Marionett. A legszebb, akit valaha láttam. Párja vagyok, a tehetetlen, s az örökké néma. Rángattalak, s rángattál, hogy megpendítsük a húrjainkat. Disszonáns hang. Én kérlek erre? Te kérsz erre? Valami mindkettőnket rángat. Amolyan vándor vagy. Voltál. Nekem az voltál. Akinek teher a főszerep, aki mindenképp koldusnak született. A pisze orránál tovább nem látó, a saját lábában megbotló. Ennek láttalak. Akit távolról, sohasem közelről, még csak megérinteni sem szabad. Belőlem nem íródott főszerep, hogy az utadba simuljak. Sokkal inkább messzire, messzire taszítsalak. S, miért nem szerettem a vándormadarat? Miért nem szerettem magam, aki ugyanolyan szabad? Hogy lehettél volna szívem választottja, amikor egyszerre vagy kitaszítottja? Elfogadni magamat. Mások kezéből, a múltból, az összes mentális térből, kitépni a zsinórjaimat. Ne rángassanak.. Hadd legyek szabad! Szaladni, a kedvenc színpadomra fel. Az ölelésedben veszni el. Csodálni a szabadságodat. Megismerni, benned milyen: a szabad akarat.

Az út, amit magamért járok. Az olyan, amit nem képzeltem. Amire mégis, mindig is vágytam. Mert az egyszerű az üres, a macerás pedig a szívemben lüktet. Szeretném azt hinni, hogy különleges. Hogy részletgazdag, legalább annyira, mint én magam. Mennem kell, vár a kaland. A hely, amit ismerek, különleges. A szeretett emberek, emlékek, ízek, no meg a kacifántos nyelv. Ahogyan használom, ahogyan élek, ahogyan mindez nekem, igazán sokat jelent. Elmegyek. Ideszültek. Lesz ez még különleges? Bárhova is megyek.. A hely, ami ismeretlen, egyelőre csak álomképben villan. Mégis húz magához, szemérmetlenül szólítja meg az önvalómat. Táptalajom akar lenni. Szenvedélyes akar lenni, az összes énemmel szeretkezni. Belőlem, valaki egészen mást akar kihozni. Életre szóló akar lenni.. Kaland. Mindenkinek más van: nekem a szerelem az. A történet, amit valahonnan mélyről ismerek. Eleve mesélem, s látom magamat, ahogyan ezer meg ezer énem meséli velem egyként a jövőben. Azt hiszem ilyen, amikor felismered, s a történet is felismer téged. Szerelemből van! Ahogyan én magam, meg a kaland.

A szívből jövő spiritualitás. Az elkerülhetetlen akarás, ami jobbá tesz, ami nem hagy más választást. Az akarok lenni, olyan akarok lenni, tapasztalni akarom, élni akarom. Tiszta a szándékom. A fejlődést választom. Változtatom a világot, változtatom a történetet, magamat változtatom. Felelősséget vállalok. Tiszta a spiritualitásom. Szerinted messzire jöttem? Szerinted megváltoztam? Szerinted máshogy gondolkozom? A szívem kérte, a szívem kényszerített, a szívem intézte el. Mert éreztem mindenemmel. Ebből van a spiritualitásom, az akarásom, a változtatásom. Az erőm. A földöntúli, a hatalmas, a kimeríthetetlen. Persze néha a neveden nevezem a fejlődésemet. Téged figyellek, érted lépek. Azt mondom, hogy miattad van. De tudjuk mindketten: miattam. A hatásom rád, leírhatatlan. Hatalmas. Mert helyetted, magamért csinálom. Egymásért, a közösért, a szívünk által. Akarod? Akard. Kezdd magaddal, s csináld magaddal. Magadért és általad. Tapasztald. S, a végén mondhatod a szíveddel, hogy mindezt miattam. Egymásért, a közösért, a szívünk által.

Eggyé válni akarok. Megsemmisülni, vagy másként mondva: a mindenségbe olvadni. Kiválasztom erre a szívemmel azonosat, mert megismerem messzi földről. Az élet kanyargós útjain sem veszítem szem elől, hiszen téren és időn át is hallom a dobbanásait. Rezgésük földöntúli. Eggyé válni akar. Velem, s velünk. Hallod ezt szívem? A szívét, s ahogyan vele beszélget. Emlékeznek ránk. Ketten ők, s az egységük jönnek értünk, kettőnkért. Hallod ezt szívem? Minden dobbanásod, útjelző. Nekik útjelző. Az ütemünk, ami oly páratlannak tűnhetett, ami oly rég és eleve van hangolva az övékre, szinkronba lendülhet. Talán hiszed, hogy éltető érzés ez. Ugye szívem? Hívószó, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, s egyszerűen nem is érdemes. De pusztító, lezáró, végzetes érzés is ez. Mert kört zár, befejez. S, amikor kész, akkor bizony vége. Ez lehet félelmetes. Minek is mondom.. ismered jól, az érzéseket. Ugye szívem? Tudod azt is, hogy beteljesülni mivel jár. Miért kezdtél erre vágyni, mit jelent az Egy, s abban hol van a különállóság elvesztése. Befejeződik a történet. Amikor kezdődött, amikor szerződtünk, amikor a maskaráinkat próbáltuk, s az izgatottság, kalandvágy, sőt, maga a tapasztalás volt bennünk az elhívás – talán nem is sejtettük, mennyire vágyunk majd a végére. Legyen vége. Oda akarunk érni, azzá akarunk lenni. Kerüljön bármibe. Olyan történetet akartunk, amit szenvedéllyel, ízesen és ezernyi kifürkészhetetlen szálon lehet vezetni, majd elégedett beteljesüléssel, könnyes szemmel, immár egyként lehet mesélni. A megsemmisülés pillanata előtt mondani: megvagy. Végre megvagy! És tényleg megvagy. Ez az a finálé.. legalábbis valami olyasmi. Az ölelés, amiből többet nem kászálódunk ki. Most legyünk így, vagy ezer, időben nem is mérhető „évig”, mert nem vágyunk másik történetre. Maradjunk megsemmisülve, együtt a mindenségben. A hol volt, hol nem voltnak, így van vége.

Mondani kell. Elsírni, formálni, megtapasztalni. Az érzéseket. Alkotni belőle, de ha kell, csak önteni formátlan. Megélni, ami belül van.”Megtanította szeretni a lelkem. Nem volt feltétel nélküli, tökéletesen tiszta. Volt benne érdek, meg akarás. Vágy, amerre jó lett volna lépni, sors, amibe illett volna beledőlni. Az örök kétely, s a választás: Tartozni az igaz helyre. Akkor is, ha azt nem értheti elme. Szembenézni a sötéttel, szeretni magadat érte. Létezni ezzel együtt, többnek lenni tőle. Megfutamodni, feladni, elcserélni, veszni hagyni. Azért mégsem. Értette belőlem. A szándékot, ami nem múlt, hiába került tengernyi időbe. Talán ezt is velem szerette. Ismerte a részem, ami morzsává lett. Végignézte. Szeretett. A picivel, amit adni tudtam, a kevéssel, ami őt illette. A mindennel bennem, hitte. Érzem. Velem együtt fedezte fel. Magát, mert kértem erre. Engem, mert bátor volt lépni érte. Bántott, hogy mindent feladtam érte. Megérte. Nem engedte, hogy megszűnjön bennem az élet: táncra hívott véle. Akkor hívott, amikor egy forgásra volt a végzet. Ösztönös volt, a szívében helyes. Emlékezett mindannyiunk helyett, akik feledték a lényeget. Egyszerű, tiszta érzések. Ennyi volt az élet. A fekete és fehér, meg a színes. Rosszul ítéltük meg. Az igazi volt, egy időre. Hős, ahogyan most érzem. Sosem kérte.. Legyek kevesebb, múljon el bennem, adjam fel. Inkább megtanított többnek lenni, elég nagynak. Méltónak saját magamra. Az elfogadással, amikor érthetetlen voltam, a néma tartozással, ami a sorsunkban van. Tanítóm lett, bölcsem. Hisz megtanította szeretni a lelkem. „Vinni a békét, ami így születik, szemlélni a csodát, ami az érzésekben rejlik. Megtanulni tisztelni, ami belül lakik.