Szerelem

Az út, amit magamért járok. Az olyan, amit nem képzeltem. Amire mégis, mindig is vágytam. Mert az egyszerű az üres, a macerás pedig a szívemben lüktet. Szeretném azt hinni, hogy különleges. Hogy részletgazdag, legalább annyira, mint én magam. Mennem kell, vár a kaland. A hely, amit ismerek, különleges. A szeretett emberek, emlékek, ízek, no meg a kacifántos nyelv. Ahogyan használom, ahogyan élek, ahogyan mindez nekem, igazán sokat jelent. Elmegyek. Ideszültek. Lesz ez még különleges? Bárhova is megyek.. A hely, ami ismeretlen, egyelőre csak álomképben villan. Mégis húz magához, szemérmetlenül szólítja meg az önvalómat. Táptalajom akar lenni. Szenvedélyes akar lenni, az összes énemmel szeretkezni. Belőlem, valaki egészen mást akar kihozni. Életre szóló akar lenni.. Kaland. Mindenkinek más van: nekem a szerelem az. A történet, amit valahonnan mélyről ismerek. Eleve mesélem, s látom magamat, ahogyan ezer meg ezer énem meséli velem egyként a jövőben. Azt hiszem ilyen, amikor felismered, s a történet is felismer téged. Szerelemből van! Ahogyan én magam, meg a kaland.

A szívből jövő spiritualitás. Az elkerülhetetlen akarás, ami jobbá tesz, ami nem hagy más választást. Az akarok lenni, olyan akarok lenni, tapasztalni akarom, élni akarom. Tiszta a szándékom. A fejlődést választom. Változtatom a világot, változtatom a történetet, magamat változtatom. Felelősséget vállalok. Tiszta a spiritualitásom. Szerinted messzire jöttem? Szerinted megváltoztam? Szerinted máshogy gondolkozom? A szívem kérte, a szívem kényszerített, a szívem intézte el. Mert éreztem mindenemmel. Ebből van a spiritualitásom, az akarásom, a változtatásom. Az erőm. A földöntúli, a hatalmas, a kimeríthetetlen. Persze néha a neveden nevezem a fejlődésemet. Téged figyellek, érted lépek. Azt mondom, hogy miattad van. De tudjuk mindketten: miattam. A hatásom rád, leírhatatlan. Hatalmas. Mert helyetted, magamért csinálom. Egymásért, a közösért, a szívünk által. Akarod? Akard. Kezdd magaddal, s csináld magaddal. Magadért és általad. Tapasztald. S, a végén mondhatod a szíveddel, hogy mindezt miattam. Egymásért, a közösért, a szívünk által.

Eggyé válni akarok. Megsemmisülni, vagy másként mondva: a mindenségbe olvadni. Kiválasztom erre a szívemmel azonosat, mert megismerem messzi földről. Az élet kanyargós útjain sem veszítem szem elől, hiszen téren és időn át is hallom a dobbanásait. Rezgésük földöntúli. Eggyé válni akar. Velem, s velünk. Hallod ezt szívem? A szívét, s ahogyan vele beszélget. Emlékeznek ránk. Ketten ők, s az egységük jönnek értünk, kettőnkért. Hallod ezt szívem? Minden dobbanásod, útjelző. Nekik útjelző. Az ütemünk, ami oly páratlannak tűnhetett, ami oly rég és eleve van hangolva az övékre, szinkronba lendülhet. Talán hiszed, hogy éltető érzés ez. Ugye szívem? Hívószó, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, s egyszerűen nem is érdemes. De pusztító, lezáró, végzetes érzés is ez. Mert kört zár, befejez. S, amikor kész, akkor bizony vége. Ez lehet félelmetes. Minek is mondom.. ismered jól, az érzéseket. Ugye szívem? Tudod azt is, hogy beteljesülni mivel jár. Miért kezdtél erre vágyni, mit jelent az Egy, s abban hol van a különállóság elvesztése. Befejeződik a történet. Amikor kezdődött, amikor szerződtünk, amikor a maskaráinkat próbáltuk, s az izgatottság, kalandvágy, sőt, maga a tapasztalás volt bennünk az elhívás – talán nem is sejtettük, mennyire vágyunk majd a végére. Legyen vége. Oda akarunk érni, azzá akarunk lenni. Kerüljön bármibe. Olyan történetet akartunk, amit szenvedéllyel, ízesen és ezernyi kifürkészhetetlen szálon lehet vezetni, majd elégedett beteljesüléssel, könnyes szemmel, immár egyként lehet mesélni. A megsemmisülés pillanata előtt mondani: megvagy. Végre megvagy! És tényleg megvagy. Ez az a finálé.. legalábbis valami olyasmi. Az ölelés, amiből többet nem kászálódunk ki. Most legyünk így, vagy ezer, időben nem is mérhető „évig”, mert nem vágyunk másik történetre. Maradjunk megsemmisülve, együtt a mindenségben. A hol volt, hol nem voltnak, így van vége.

Mondani kell. Elsírni, formálni, megtapasztalni. Az érzéseket. Alkotni belőle, de ha kell, csak önteni formátlan. Megélni, ami belül van.”Megtanította szeretni a lelkem. Nem volt feltétel nélküli, tökéletesen tiszta. Volt benne érdek, meg akarás. Vágy, amerre jó lett volna lépni, sors, amibe illett volna beledőlni. Az örök kétely, s a választás: Tartozni az igaz helyre. Akkor is, ha azt nem értheti elme. Szembenézni a sötéttel, szeretni magadat érte. Létezni ezzel együtt, többnek lenni tőle. Megfutamodni, feladni, elcserélni, veszni hagyni. Azért mégsem. Értette belőlem. A szándékot, ami nem múlt, hiába került tengernyi időbe. Talán ezt is velem szerette. Ismerte a részem, ami morzsává lett. Végignézte. Szeretett. A picivel, amit adni tudtam, a kevéssel, ami őt illette. A mindennel bennem, hitte. Érzem. Velem együtt fedezte fel. Magát, mert kértem erre. Engem, mert bátor volt lépni érte. Bántott, hogy mindent feladtam érte. Megérte. Nem engedte, hogy megszűnjön bennem az élet: táncra hívott véle. Akkor hívott, amikor egy forgásra volt a végzet. Ösztönös volt, a szívében helyes. Emlékezett mindannyiunk helyett, akik feledték a lényeget. Egyszerű, tiszta érzések. Ennyi volt az élet. A fekete és fehér, meg a színes. Rosszul ítéltük meg. Az igazi volt, egy időre. Hős, ahogyan most érzem. Sosem kérte.. Legyek kevesebb, múljon el bennem, adjam fel. Inkább megtanított többnek lenni, elég nagynak. Méltónak saját magamra. Az elfogadással, amikor érthetetlen voltam, a néma tartozással, ami a sorsunkban van. Tanítóm lett, bölcsem. Hisz megtanította szeretni a lelkem. „Vinni a békét, ami így születik, szemlélni a csodát, ami az érzésekben rejlik. Megtanulni tisztelni, ami belül lakik.

Egyszer kinevetett. Azt hiszem ismert. Látta a bátor darabom, vele együtt a gyermeteg félelmet a szememben. Nem értette, mitől, s miért pont én félek. Hisz volt egy levelem. Egyszer, bátorságból írtam. Vörös szalag volt rajta, olyan ünnepélyes, amiből az ember sejti a jelentőséget. Mindenhova magammal vittem, mert hittem. Bárhol, bármelyik percben – lesz alkalom, amikor odaadhatom. Így éltem. Nevetett, mert bevallottam, mennyire félek. Odaadnám. Engedném, hogy olvassa, akarnám, hogy tudja. De szaladnék. Nem bírnék várni, nem bírnám a remegést és reszketést, amin a szívem keresztülráncigál. Hisz az életem múlik rajta. Kinevetett, mert csodálta bennem a bátorságot. Ismerte bennem a képességet, az élcelődő hangom, amivel másokat is inspirálok. Pont én félek? Pont én félek. Becsmérelt, amiért nem látott okot. A többiekkel együtt vádolt, amiért lassan fáradok, amiért türelmetlenné válok. Amiért nem elégszem meg, mégsem vagyok képes beteljesíteni az álmom. Izgalmat keresett rajtam, amikor csak féltem. Dicsérte bennem az elszántságot, irigyelte is talán az életfelfogásom. Félreismert. Csak feltételezte, mire van szükségem, s én vele együtt hittem, hogy az igényeim nem változhattak meg. A bátorság élt bennem, a képesség bennem ugyanaz, hát akkor mi a baj? Az élet ráncigált. Én pedig színészkedtem, hogy bírom tovább. A kibírhatatlan remegés ellenére, az ordító félelemmel bennem, léptem. Sosem adtam oda a levelet. Még nem. A szemébe néztem, s magam mondtam a szavaimat. Talán mást mondtam, mint amit akartam. Többet, jobbat, vagy éppen sokkal kevesebbet. Mást. Amennyire képes voltam. Nem szaladtam el, pedig akartam. A remegést, ma sem bírom jobban. Türelmetlen pedig, mindig is voltam. Szabad bevallanom, hogy élnék már jobban? Nevess ki inkább azért, mert még ezt is elmondtam.

Legyen egyértelmű és összetéveszthetetlen. Ami után nem marad több kérdőjel. Mondd hangosan és emelt fővel. Mert nincsenek jelek, meg mozzanatok, amik beszélnek. Egyszerűen nem így kell. Értsd meg, a falra új kép kell. Lekerült, mert törte a szívem, s ezegyszer kudarcommá lett. Sosem volt az, korábban. De mostanra háborgó múlt a mellkasomon, fájdalom, amit egyedül nem gyógyíthatok. Nem maradhatott. Tudod jól. Már van egy kép, amiből nem lesz másik. Nem lehet másik. Csak azt az egyet vagyok hajlandó könnyes szemmel nézni és hálát adva mosolyogni. Nem bánom, hogy az az egy nem változik. Tudom jól, körülötte lesz majd sok másik. Olyan képek, amik velem változnak, amik nem fagynak meg egy pillanatban. Személyek, érzések, élmények, amikre valójában nem kell emlékezni, hisz állandóan jelen vannak. Nem muszáj emlékekből élni. Nem muszáj a pillanatokat folyton elkapni. Nem muszáj változatlannak megmaradni. Tudod jól. Tudom jól. Ezegyszer csináljuk jól.