Valami történt. Keresem, kutatom az okot, akkor is, ha reménytelennek tűnik meglátnom. Valami csak történt! Tükröm vagy, tudom. Kedves, kitartó tükör, amelyben ezerszer és még többször láthattam meg magamat. Szembesülhettem mindazzal, ami bennem van. Most nézem, keresem magamat benned, s nem találom. Elvesztem volna? Nem szívesen fordulsz felém. A szemed lesütöd, takargatod a felületeidet, menekülsz a fény elől. Én menekülök vajon? Bujkálok? Mi fáj ennyire, amit nem szabad megmutatnod? Egyszerre keresem magamban, s benned az okot, hisz én is tükröd vagyok. Neked fáj valami? Mit nem szabad megmutatnom? Mi szorítja a szívedet, amikor ismerős tekintetemben felismered magadat? Most már mindkettőnknek fáj, ahogyan a tükreink repedezni kezdenek, s félő, hogy ripityára törnek. Nem akarom, hogy ez történjen! Ugye te sem akarod ezt..?! Én taszítalak? Te taszítasz? Mit taszít téged bennem, ami benned is benned van? Mi taszít engem benned, ami bennem is bennem van? És mondd, hova tűnt az, ami mindkettőnket vonzott? Valami csak történt.. Meséld el, nyílj meg, öntsd rám. Folyó vagy, s medred vagyok, amiben folyhatsz. Bizalmasod vagyok. Értő vagyok. Odaadó vagyok. Több vagyok. Nem csak a tükröd vagyok. Lehetek más, bármi, amit kívánsz. S, ha többé nem találjuk magunkban, egymásban a vonzást – feldolgoztuk a köztünk lévő taszítást – köszönthetjük az elmúlást. Többé nem lesz köztünk erőhatás. Lehet így is. Lehet máshogyan is. Mit mondasz Lelkem, hogyan legyen?

Tudod, a csodás égből hívtak ide, tapasztalásra. Megnyitották a teret szeretettel, szerelemmel, ősi egységgel. Rohantam! Azt ígérték vigyáznak rám, óvnak, s nem hagynak magamra. Tényleg ezt ígérték? Tényleg ezt akartam? Szétfeslett az egység, a biztonságos tér, amiben mozogtam. Kihullott alólam a talaj: többé nem éreztem, hogy dolgom, hivatásom volna. Vissza az égbe – gondoltam – úgysincs gyökerem, mi visszafogna. Szeressenek, fontos legyek, tartozzam valahova. Ennyit akartam. Hogy számítsak. Tényleg ezt ígérték? Tényleg ezt akartam? Fáj kimondanom, őrjítő fontolgatnom, de a szívemben igaz. Magamnak választottam. Ezt a talajt, ezt a sorsot, ezeket a pillanatokat. Ezért vagyok itt, jelen a tapasztalásomban, hol emlékezve, hol elfeledve önvalómat. Gyökerek nélkül, apró magvakban, csak sodródva a világban. Örökké az égbe vágyva. Megérkeznék, kapaszkodnék, növekednék – leföldelve, esélyt kapva, táptalajban. De kiköp a föld, nem képes a befogadásra. Azt mondja, dolgom van. Újra és újra útnak indít, messzire, távolabbra, a világ végén is túlra. Dolgom van – búgja. Aztán hazahív, mintha az egész csak szórakozás volna. Az otthont, találjam meg magamban – súgja – legyek bárhol is a világban. A termőföldet álmodjam, s teremtsem magam köré szorgosan. A szeretetet daloljam, a sebeket gyógyítsam, s mindezt, kezdjem magammal: Gyökércsakra, égi mantra, nyílj meg magvam, s áradj a világra! Törd meg burkod, engedd fájdalmad, bízz az égben, s kapaszkodj meg a talajban. Nyisd meg tered, szülj szeretetet, s teremts világot, melyben virágozni érdemes. Növekedve, nyújtózva, lassan, légy égig érő fa! Add oda magadnak, amire szükséged lett volna. Szeresd oda a múltba, öleld meg a jelenben szorosan, s töretlen, álmodd a jövőbe tiszta szándékkal. Add oda mindenkinek, hisz tudod, végtelen a forrása: légy csatorna – égig érő fa – mi összeköti az eget a talajjal!

Meséltél az életemről nekem, és én olyan szívesen hallgattalak. Ittam minden szavad, hittem, amit mondasz. Engedtem, hogy szívszorító sorsszálamra támaszkodva, tovább sződd a szálakat, hogy tekerd és fond a vezérfonalamat. Aztán, hogy az orromnál fogva vezess, és olyan meggyőzően meséld el az egészet. Mint egy szomorú háttérdallam, ami aláfesti az életeseményeimet. Dübörög a fülemben, hallom éjjel, s nappal – kikapcsolhatatlan. Kíséri lépteimet a szürke árnyvilágban, melyet csak megszokásból nevezek valóságnak. A keserű szabályok és a tudattalan emlékképek valahol mind arra emlékeztetnek, hogy ennél többet érdemlek, ennél többet kellene mesélnem – nekem. Nekem kellene mesélnem.. Tudod, volt idő, amikor énekeltek nekem – hangosabban, mint amire a szomorúság vagy a félelem képes. Szerettem. Lélegeztem. Éltem. Mégis, talán felelőtlenség más hangját remélnem, ha a sajátomat kellene megélnem.. De mondd, hogyan is szólalhatnék meg?! Ha a szavaim, a rezgésem, a zeném, mind másé – hisz birtokolja, használja egy rémtörténet. Szinte életre kelt: azt hiszi, szent. Talán emlékeztetnem kellene, hogy én vagyok Andersen, és ez még mindig az én történetem! Fényben élni, felszabadító, határtalan narratívával a kezemben. Dübörögni azt, ami igazából a lelkemben van. Ezt szeretném, erről döntöttem, ezt rezgem! Így szólalok meg. Édes ébredés, mámorító tettrekészség, a végtelen lehetőség. Hiszem, hogy mind az enyém. Hiszem, merem hinni. Ezt mesélem, ezt élem, s így állok előtted: bármire, mindenre készen. Az életbe szerelmesen, mesésen. Igen. Ez az én történetem..

Féltem, mint még soha életemben. Olyan jelentékteljes félelemmel, mint amikor beteljesíted a sorsodat. Egyenesen reszkettem, s riadt őz tekintetem mögött nem bújt meg higgadt gondolat: maradjak, vagy szaladjak azonnal?! Meghatóan naivan, azt gondoltam, hogy van alternatíva. Hogy maradhat a kontroll, hogy vigyázhatok magamra és másokra. Ezerszer kigondolva, megvalósítva, már teljesen szétmorzsolódva, hittem, hogy ha más nem, szaladhatok, ahogyan az ösztönöm is mondja. Csapda. El akarok szaladni, mert félek. Rohanni, ameddig a szem ellát, hogy ne érezzem a közelséget. Ki akarok keveredni, meg akarok gyógyulni, menekülni. Üres akarok lenni, ellökni mindent és mindenkit, még akkor is, ha szívem szerint nem ez a módja.. De nem szaladok sehova. Titkon magamba kívánom a tapasztalatot, érezni szeretném a bőrömön, s a félelem, mint olyan, nem győzi a vágyamat. Pedig, mint űzött vad az erdőben: menekül, vagy megeszik vacsorára. Őszintén? Hát akkor egyék meg vacsorára! Itt a sors, ez a sors, és percre pontos. Büszke őz, szelíd őz, csak áll földbegyökerezett lábakkal. Kívánja, hogy egyék meg vacsorára. Ösztöne a menekülés, vágya a beteljesülés, hezitál, mert ordít benne az elégedettlenség. Most fussak el, megint, ahogy mindig, s tegyem ezt örökké? Hát nem volt még elég?! Itt a sors, ez a sors, és percre pontos. Ezredszerre is percre pontos. Az esély, a másképpen döntés, az esetleges beteljesülés. Az a bizonyos, jelentőségteljes félelem, s a cikázó gondolat: maradjak, vagy szaladjak azonnal?! Vajon hogyan döntök ezúttal?

Talán túl nagy az álmom, egyszerűen óriási ebbe a világba. Hiszek én, hiszek, nem azért mondom, hidd el. Szemérmetlenül álmodok mindent, részletgazdagon, érzéssel. Egy részem régen ott él az általam teremtett csodavilágban – de egy másik itt ragadt, ebben a valóságban. Ez a világ pedig, még nem olyan.. Türelemmel, persze. Alázatosan, kitartóan, hittel. Kérdés nélkül, kétségtelen, könnyen. Értem én, értem, de mégis mit kezdjek a szétszakadt tapasztalásommal? A skizofrénia ehhez képest, móka.. Kész az útitervem, itt a csomagom mellettem – bele a végtelenbe, erről döntöttem. De tudod, már az sem érdekel, ha egyedül kell mennem, meztelen, s nem vihetek magammal senkit, és semmit sem. Nem érdekel, nincs semmilyen kikötés, semmilyen feltétel. Történjen! Nem lehet, hogy túl nagy az álmom, lehetetlen, hogy ne férne el. Itt a helye velem, bennem, mellettem, körülöttem. Megérdemlem a kerekséget, az egységet, amit a születésem ígért meg. Ezért létezem, a fene egye meg.. Eleget voltam széthasadva, két darabban, messze az eredetemtől, elsodorva a világban. Megpróbáltam mindet, de a se veled, se nélküled, a mindent vagy semmit, és a világgá megyek verzió sem vigasztalt meg. Az elmém bánatára, nem érhetem be kevesebbel. Történnie kell!

Istenlény, az élet-halál táncában. Dübörgés, a teremtés dalában. Ébresztő, a ringatásban. Megérkezés, a szeretet otthonában. Mindennapi ámulat, csoda, bőség, élvezet. Hála, a Világegyetem energiájában. Végtére is, minden jóra fordulhat. Vagy ez nem így van? Hidegzuhany. Rejtőzés, feledés, takargatás. Míg nincs hova bújni, nem lehet többé eltörölni, esély sincsen eltakarni. Ébredni, szembesülni, szeretni kell. Jelen lenni a pillanatban. Jelen a testben, a gondolatban. Meztelenül, sebezhetően a térben, halványan, élesen az időben. Váltakozóan. Nyitott szemmel – s olyan világban, melyet ez a szem észrevesz – szabadon teremt. Ébredve, eggyé válva, hálásan. Szeretve, a Mindenség által.