Milyen érzés, ha azért születtél, hogy másnak élj? Azért, hogy megments egy házasságot, hogy társa legyél valakinek, hogy tompítsd a konfliktust, hogy abszolút megfelelj mindenkinek és belesimulj egy kész rendszerbe, ahol nincs is magadért való helyed. Hol van ebben az önálló élet és a születésed valódi célja?
Az alábbi Théta Történet – az eredeti történet, szereplők, érzések és meggyőződések mindenkori intimitását tiszteletben tartva, a teljesség igénye nélkül – a szeretet egy kacifántos arcát mutatja be. Szövevényes meggyőződésekkel, földöntúli szeretettel, magzati mintával.
Hogyan lehet így élni, teljes ködben önmagadra nézve, a leghalványabb sejtés nélkül, hogy valami több van számodra ennél? Vagy több is lehetne, ha kéred.. Ne aggódjunk, az élni akarás és az önszeretet utat talál magának. Hisz belül, valahol mélyen, lüktet az igazság.
„Édesanya pocakjában azt éreztem – Édesanyával együtt – hogy egyedül vagyunk és csak egymásra számíthatunk. Egyedül, függetlenül kell megoldanunk mindent, mert bár “van” társunk, valahogyan sosincs jelen. Nincs jelen a törődés, figyelem, a közösség érzése, a gondoskodó, oltalmazó szeretet és igaz társ érzete. Egyedül vagyunk. Csak egymásra számíthatunk. Édesanyukám így érezte magát:
„Legalább mi itt vagyunk egymásnak.”
Tudattalanul talán azt mondta az Anyukám, hogy:
„Feléd fogok elköteleződni.”
„Te vagy a társam.”
„Szeretni fogjuk egymást és mindig ott leszünk egymásnak.”
Kezdetben mindez ártalmatlannak hat. Alapja egy erős kapocsnak, egy szuper kapcsolatnak. Teret ad a szeretet és összetartozás mély tapasztalatainak, az állandó kapcsolódásnak. Van ebben boldog gyermekkor, soha véget nem érő szeretet, felhőtlen szabadság és biztonság. A mindenség érzése, az igaz összetartozás – és még az is, hogy helyünk van a világban. Fontos helyünk, fontos szerepünk van. Bármi történjék is körülöttünk, szinte érinthetetlenek vagyunk, hiszen van egy ilyen kiemelt kapcsolatunk.
Mi akkor ezzel a baj?
Hogy néz ki mindez vezetett meditációban? Hogyan ismeri fel valaki ezeket a némán meghúzódó fogadalmakat és meggyőződéseket, majd döbben rá, hogy hányféleképpen alakítják az életét?
Egyáltalán mit jelent a magzati minta?
Mit jelent az, hogy amit Anyukád átél, azt a pocakjában növekedve te is átéled? Nem érzel különválasztottságot, nem érzed, hogy valami ne lenne a tiéd. Mindent átélsz, mindent átérzel. Minden a tiéd. Nincs különbség. Édesanyával történt. Veled történt.
„Arra kérnek a vezetett meditációban, hogy feküdjek le a földre magzatpózba, s érezzem, amit az anyaméhben, Édesanya pocakjában éreztem. Már ekkor érzékelem, hogy egy szórólapszerű, papír dolog ott van a földön, de erről egyelőre nem szólok. Próbálom érezni, hogy mit éreztünk.
Félelmet, bizonytalanságot érzek. Ahogyan kimondom a szavakat, sírok. Egyszerre érzem, amit Édesanya érzett. Nem bízik a párjában, nincs ott neki. Egyedül érzi magát, magára van utalva. Nem érzi a biztonságot. Látom, érzem, hallom, ahogyan azt gondolja, hogy ő és a magzata, vagyis mi, legalább ott vagyunk egymásnak. Érzem, ahogy felém köteleződik el, ahogy jogosultságot kapok minden szeretetére. Arra a szeretetre is, amit egyébként a párjának kellene adnia. Ekkor megállapítjuk, hogy tulajdonképpen én vagyok Édesanya párja.
A pocakban ezeket az érzéseket én szentül átéltem. Nem ismertem különbséget, nem éreztem különbséget. Engem elhagytak, nekem nem volt társam. Nem bízhattam a páromban. Féltem, bizonytalan voltam, magamra voltam utalva. S, Édesanyával megfogadtam, hogy legalább mi itt vagyunk egymásnak.”
Ebben az összetartozásban van ellentmondás: egyszerre tanít a földöntúli szeretetről és a teljes bizalomról, amelyben a különválasztottság konkrétan nem létezik – szülő és gyermek között – és egyszerre táplálja belénk azt az érzést, hogy nincsen társunk, egyedül vagyunk, senkire nem számíthatunk és egyedül kell megoldanunk mindent.
Hova vezet mindez?
Felnőttként egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy állandóan egyedül vagyunk és a függetlenségben fuldokolva egyáltalán nem tudjuk, hogy mi a baj.
A probléma vagy észlelt elakadás ezer módon mutathatja magát:
Megnyilvánulhat általános bizalmatlanságban, a mély kapcsolódás és elköteleződés hiányában, állandó és súlyos megfelelési kényszerben, mindenkinek segíteni akarásban, önmagunk háttérbe szorításában, a túlzott függetlenség és túlélési üzemmód kikapcsolhatatlanságában, az önmagunkért nem élésben, teljes enerváltságban.
Mitől hullott darabokra az életem?
A történet során olyan erős, közös meggyőződések alakulnak ki szülő és gyermek között észrevétlen, mint az alábbiak:
„Szimbiózisban élünk.”
„Sorstársak vagyunk.”
„Szolidarítunk egymással.”
„Egymás közelségében minden jó.” – viszont: „Nincs élet egymás nélkül.”
Ez még mindig nem annyira félelmetes, de ha belegondolunk, hogy ezek a meggyőzősédek akkor is működnek, amikor:
-Édesanya elválik a hétköznapi értelemben vett társától.
(A gyermek valóban társi szerepbe lép elő a hétköznapi élet szintjén, ahelyett, hogy gyermek maradna)
-Édesanya valódi társ nélkül, a függetlenség hidegében él, érzelmileg a gyermek felé elköteleződve.
(A gyermek is a szülő felé köteleződik el, ahelyett, hogy saját társat keresne vagy bűntudatot él meg, ha a szülője helyett más társa van és emiatt valójában képtelen az elköteleződésre)
-Édesanya megbetegszik és egyre inkább a halál felé lépdel.
(A gyermek kiemelt kapcsolata és érzelmi biztonsága teljes fenyegetésbe kerül – s, mivel szimbiózisban él egy haldoklóval, választania kell élet és halál, vagyis önmaga és a szülője között)
-Édesanya meghal.
(A gyermek elveszíti a szülőjét, ezzel együtt a társát, az önképét és az eddigi életét, valamint az egyetlen kiemelt kapcsolatát, amelyben biztonságban megélhette az összetartozás érzését)
-Édesanya energetikailag is kivonja magát a földi szférából.
(Eltűnik mindaz a szeretet, ami egyedül biztonságossá és szerethetővé tette a világot)
És ha ennyi még nem lett volna elég, hogy valaki az életből mindenestül kiábrándulva fel akarja adni az egészet..
Akkor jön mellé a felismerés: sokáig csakis abban a szerepben éltünk és léteztünk, amit a szüleink tudattalanul elvártak tőlünk.
Ráeszmélni, hogy teljes “kudarcot” vallottunk, mind a házasság megmentésében, mind a társ szerep betöltésében, s ezután, ráadásul nem voltunk elég indok Édesanya életben maradására.
Érezni magunkban, hogy valójában nincs is okunk a maradásra, s az élet nevű játék többé nem hat meg minket. Rájönni, hogy hiába volt minden próbálkozás.. lehetetlen feladatra hívtak el minket.
Rájönni, hogy a feladatunk nem ez.
Ez a felismerés kezdet: arra az életre hív el, amire valójában szültek.
„A meditációban odahívtunk Anyát mellém, hogy jöjjön, feküdjön oda hozzám. Egymás felé fordulva, magzat pózban feküdtünk mindketten.
Végig vezetve voltam, mondták nekem a szavakat, amiket hangosan kellett ismételnem. Bőgtem. Alig tudtam elismételni őket. Ez a rész szinte alig van meg éber emlékkel.
Megköszöntem ezt a mintát, amit kaptam az anyaméhben és visszaadtam Édesanyának. Mondtam, hogy sajnálom, amiért így kellett éreznie magát és amiért nem tapasztalhatta meg párjától az odaadó gondoskodást és szeretetet. Mindazonáltal kértem, hogy értse meg, én nem így szeretném élni az életem. Szeretnék új mintákat, frissen szeretnék tapasztalni mindent. Kértem, hogy áldjon meg. Engedje, hogy elengedjem ezt.”
Senki nem élhet csakis másért és másokért. Bármilyen magzati mintával rendelkezzen is valaki, bármilyen tudatalatti szándékkal vállalták is a szülei, a saját szikrája ott van belül.
Az a szikra, ami tűzre akar lobbanni és bármilyen helyzetből, bármilyen kiinduló pontból pattanjon is ki, tökéletes életet tud létrehozni.
„A földön heverő szórólapot – amit a legelejétől érzékeltem – közelebbről megnézve rájöttem, hogy teljesen olyan, mint egy polaroid fénykép. Mintha Anyát látnám rajta, nagy pocakkal, abban a pillanatban, ahogyan a magzata iránt – vagyis irántam – köteleződik el.
De valahogy olyan a ruhája, mintha az enyém lenne, mintha félig magamat látnám a fényképen. Olyan ez a kép, mint ez a belső, lelki mintám fizikai megnyilvánulása.
Odaadom Anyának, hogy vegye el tőlem. Helyette üres fényképeket ad nekem, kvázi tiszta lapot. Ezután búcsúzkodunk.”
Mindebben nem az a lényeg, hogy mi történt és mennyi minden akadályozta a boldogulást. Mindez csupán segíti a megértést és a továbblépést.
„Ekkor döbbenek rá, hogy eddig akárhányszor elképzeltem a házamat, otthonomat, mindig azt éreztem, hogy az az enyém, kizárólag én rendelkezem vele, s a társ benne mintha csak átmeneti lehetne. Sosem akartam így gondolni, – most, hogy már értem ez mit is jelent – de soha fel sem tűnt, hogy ez így van bennem. Legalább többé már nincsen. “
S, csak mesés kérdések várnak ránk a végén:
Milyen érzés az az élet, amit önmagadért élsz? Miről szól a valódi elhívás benned, amiért születtél? Hányféle csodálatos módon tudod megtapasztalni az összetartozást? Mit jelent számodra az otthon, az igaz társ? Hogyan vagy állandó színtere a szeretetnek és miként szórod szét, amerre csak jársz? Mi mindenre vágysz? Mitől vagy igazán szikrás?
A gyógyulás már megtörtént.
