Tudtam létezni két világban, már-már túlságosan is könnyen. Vittem a szívemben mindent, bármi áron magammal cipeltem: bizonyosság, önazonosság alatt ezt értem. Ha illúzió, ha nem, a teljes igazság, a könyörtelen valódiság megszületett bennem. Én szültem. Ez vagyok, ez a történetem, ez a határtalan álmom, ami valósággá lesz!
A klisén túllépve, tényleg határtalan volt a képzeletem. Megtanultam szemérmetlenül, pofátlanul szabadon álmodni. Jól ment! Szerettem, teremtettem, de sosem engedtem el. Mondják, hogy az ember csak teremteni szeret – megtartani, rombolni és elengedni már nem. Pedig mindig ezt csomagolják tanácsba, adják útravalónak. Menj, és engedj el mindent, az majd megoldás lesz, felszabadít belőled mindent. Mondjam, hogy nekem ez sosem ment? Mit és miért engednék, ha pontosan tudom, hogy utam hova vezet? Jelentős, fontos, életrevaló – mindent felülíró dolgom van – veled, veled van dolgom, az ég szerelmére! Mit nekem az elengedés, a gyász, a pusztítás, ha építeni születtem? Rombolj kislány! – mondják az égiek. Anélkül nem megy!
Nem akartam a drámát, az örök körforgást: a lépcsőket, a bántó és maró gondolatokat, a sírást. A szokásosat, a forgatókönyvet, amit túl jól ismerek. Idővel persze összeszedem magam, dacból kapaszkodó lesz, és érkezik a támogatás. De nekem mindez hazugság: a teremtőerővel bennem, becsapni, lebeszélni magamat, lejátszani egy értelmetlen játszmát, s el is szenvedni azt – majd a romokon ülve romokban mégis felismerni, hogy most már építhetsz kislány! – na, az az egetverő, szomorú bolondság..
Egyszerűen nem akartam megélni, és el akartam kerülni az egészet. Minek, ha az én szívemben más van, olyan igazi tündérmesés folytatás? Hisz célokkal, ígéretekkel érkeztem, nem csak úgy tengek, mint a legtöbben. Dolgom van, s hogyan ereszteném el mindazt, amit már megsúgott az élet?! Nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz. Az utat nem mesélte el, csak mutatott egy csillagot az égen. Nem mondta, hogy az úton fejjel a falnak kell menni, hogy mindent porrá kell zúzni, fel is kell adni, de rendesen, olyan reménytelen érzéssel. Nem elég a bizalom, s a türelem, tiszta lap kell, eresztés, de végtelen. Már a puszta unalom felforgatja a gyomrom, hogy megint ezt kell!
De valahogy mégis ezt kell, lássuk be..
Feladtam én, ezerszer, de mindig mély meggyőződéssel: nincsen vége, csak teremts, csak csináld, hogy egy napon a valóság a tiéd lehessen. Ezért, talán sosem adtam fel. Pedig meg kell értened, vég nélkül nincsen kezdet, és semmilyen folytatás sem. Vagy meggyászolod, megéled a fájdalmadat, vagy örökké átjáróház maradsz, egy szürke, könyörtelen valóságban – félig itt, félig egy másik világban.
Ha kihagysz egy lépést, akkor nem táncolhat veled az élet. Ha kihagyod a rombolást, kihagyod a teremtést és a megtartást is. És kilépni az élet kerekéből azt jelenti, hogy kint is maradsz. A történéseken kívül, az áldásos változásokon kívül, egy megfagyott valóságban egy szeretett fantáziával, mely a régről maradt szennyek miatt, egyszerűen képtelen a manifesztálódásra.. Pedig, középen biztonságban lenni az élet kerekében más, mint kívülállóként mindenről lemaradni. Szemlélődni, miközben történik veled a bolond mizéria, s felemelni a fejed, nagyon más, mint valamit soha át sem élni. Esetleg eleve bele sem menni, hiszen az elméletet túlságosan is jól ismered.
Gondoltam békés harcosként megúszom az egészet, s ezúttal járom az utat bölcsen, dráma mentesen. Eléggé céltudatosan ahhoz, hogy semminek ne kelljen eltörnie bennem, s egy nap majd megölelhessem a saját teremtésem. Máris építettem, de el, egy percre sem engedtem. Pedig ha tört volna, ha csak egy kicsit is kopott volna a kötelék bennem, a felszabadulásom megígért volna minden lehetőséget.
Milliónyi szürkés nap után, valahogy tényleg azt érzem, hogy kissé hibádzik az elméletem. S, bár az álom, teremtő szándék és vágy továbbra is végtelen bennem, az élet rendjét követve most igenis rombolok egy keveset. Megélem a fájdalmam, félelmem, elengedésem a maga reménytelenségével, akkor is, ha titkon ez mindig ellentétes lesz a bizonyossággal a szívemben.
