Idő

Tudsz-e csukott szemmel a világban igazán körülnézni? Látni azt, amit tényleg látnod kell? Ki kell nyitnod a szemeidet, és megtisztítani a tekinteted. Ez pedig teljen annyi időbe, amennyibe kell, amennyi időre csak szükséged van. Mert tudod, mindig azt fogod hinni, hogy már tökéletesen látsz – aztán mindig rá fogsz eszmélni, hogy volt még hova tovább. És mindig, mindig lesz hova tovább.

Lehetnék dühös magamra azért, mert nem tudtam hallani, és érteni szavakat a múltban. Olyan szavakat, amik mára már világosak számomra. Nem tudtam megelőzni magamat, nem haladhattam gyorsabban – csak a saját, tökéletes tempómban. Tudom, hogy ezzel gyakran fájdalmat okoztam másoknak, mert annyi mindent mondtak volna nekem. Mit mondhatnék? Nem álltam rátok és a mondandótokra készen. Most mégis itt állok, emlékszem, és értem a mondandótokat. Időre, tapasztalásra, leckékre volt szükségem! Talán sosem hittétek, hogy megértem, és talán én magam sem hittem el. Mert ott, ahol akkor álltam, láthatatlan volt az előttem álló világ. Csak a saját tempóm szerint haladhattam, se lassabban, se gyorsabban – pontosan olyan ütemben, ahogyan azt a szívem diktálta. Nem vagyok dühös magamra azért, mert nem tudtam megelőzni saját magamat. Tisztelnem kell a tempómat, hiszen úgysem változtathatok rajta.

Szorítani fogom a kezed, amíg nem értem miért fontos az elengedés. Időt fogok kérni, amíg túl gyorsnak érzem a közeledést. Megálljt fogok mondani, ha nekem ennyi elég, és szólni fog a szám, ha valami már régen kevés. Megállok majd sírni, ha éppen arra van szükségem, ha az örömnek bennem helyet így teremthetek. Értetlenkedni fogok, kételkedni és kérdezni, ha nem áll össze a kép, majd némán fogok hallgatni, mély bölcsességgel, mert tudni vélek majd mindent, amit tudnom kell. Szabad leszek, ha nem érzek magamon láncokat, és majd szabadulok, ha börtönben érzem magamat.

Nem előzőm meg magamat, helyette tisztelem a tempómat.

Vállon veregetem magam, mert valamit nem tudtam, mert bár láthattam volna, nem láttam. Sóhajtok majd nagyokat, mert többé nem szorítják szavak a torkomat, mert végre értem, miért volt fontos elmondanom a mondandómat. Tisztelek majd másokat, mert ahogyan én, ők is rendelkeznek tempóval. Hiába akarom, nem előzhetik meg magukat – nem léphetnek gyorsabban, nem érezhetnek olyat, aminek egyelőre még nincs helye a mellkasukban.

Hiszek abban, hogy ha valaha is rossz volt a pillanat, akkor lesz rá alkalom, hogy tökéletes formában megtörténjen ugyanaz. Hiszek abban, hogy valójában nincs jó és rossz időzítés, csak tempó van – mindenkinek saját tempója van. És abban is hiszek, hogy a tempók könnyen egymásra hangolódhatnak, és együtt száguldhatnak. Hiszek abban, hogy saját és mások tempójának tiszteletével feloldhatjuk a fájdalmat, s az értetlenkedés helyébe megértés szökhet. Hiszem, hogy ez a nyitja az igaz elfogadásnak, a belső nyugalomnak, egy kedvesebb világnak.

Hiszem, hogy mint minden, ez is saját magunkkal kezdődik, és onnan vibrál kifelé, mások felé. Amikor megtanuljuk igazán tisztelni a tempóinkat, megértjük, hogy mit is jelent valójában a türelem. S mikor érkezik el ez a pillanat? Csak tiszteld a tempódat!