Eggyé válni a tóval, ezt akartad. A békét, a kívánságod, a végtelent, a mindenséget. Már majdnem sikerült, már majdnem megkaptad, de a hitetlenség mégis megmart. Titkon kétkedve figyelted a gyűrűket, s megijesztett, amikor a teremtésed néma lett. Nem hitted, hogy ez a célegyenes, hogy most már csak békésen létezni kell.

Az idő folyékonnyá, tekergőssé válik egészen hamar. Valamiért mégis ott vagyunk a markában. A mohóság, a nyughatatlan fenevad többet akar. Nem elég ismerni, nem elég emlékezni, nem elég érezni, felfogni, s majd idejében tapasztalatba hívni azt, ami eleve ott van a forrásban. Nem. Már most zabálni akarja a tudat, mintha történetünk potenciálja lenne a világon létező legcukrosabb falat.

Nézzünk a szívünk mélyére: mikor adtuk el a lelkünket? Senki, és semmi nem kényszerített rá minket, hogy olyan nyomorultul, s kifacsarva éljük az életünket. Feladta nekünk a leckét, ez tény, nem is fér hozzá kétség. De nem kötötte ki nekünk egyik élethelyzet se, hogy hogyan reagáljuk le a puszta létezésüket.

Szorítani fogom a kezed, amíg nem értem miért fontos az elengedés. Időt fogok kérni, amíg túl gyorsnak érzem a közeledést. Megálljt fogok mondani, ha nekem ennyi elég, és szólni fog a szám, ha valami már régen kevés. Szabad leszek, ha nem érzek magamon láncokat, és majd szabadulok, ha börtönben érzem magamat.

A görcsbe szorult kezeteket lassan szétbontani, az ölelésből kikászálódni, az utolsót hagyni elcsattanni, és elindulni. És ha külön vált a test, a lélek következik. Sorra venni a szívednek kedvest, megmosolyogni, az elnehezült levegőt kifújni. A fájdalmasat engedni eluralkodni, tombolni, megkönnyezni, majd szipogva rendet tenni, újra békét teremteni.

Eltűntek, hova lettek a magabiztos döntéseim? Hol van belőlem az, akit látok benned? Aki tudom, hogy ott volt bennem is. Ott van még mindig valahol bennem. Belenéztem a szemedbe, és magamat láttam meg benne. A társat, a szeretőt és a barátot egyszerre.