Elolvasni egy cikket annyit tesz, mint elcsendesülve belépni a szavak birodalmába, s megtapasztalni, hogy a szavak mit jelentenek számunkra. Érzéseket jelképeznek, útmutatásul szolgálnak vagy emlékeztetnek valamire, de az is megeshet, hogy gondolatébresztőnek születtek – felcseperedni pedig belső világunkban szeretnének. Merülj el magadban és engedd meg, hogy jelen cikkek szavai otthonra találjanak bensődben!
A görcsbe szorult kezeteket lassan szétbontani, az ölelésből kikászálódni, az utolsót hagyni elcsattanni, és elindulni. És ha külön vált a test, a lélek következik. Sorra venni a szívednek kedvest, megmosolyogni, az elnehezült levegőt kifújni. A fájdalmasat engedni eluralkodni, tombolni, megkönnyezni, majd szipogva rendet tenni, újra békét teremteni.
Eltűntek, hova lettek a magabiztos döntéseim? Hol van belőlem az, akit látok benned? Aki tudom, hogy ott volt bennem is. Ott van még mindig valahol bennem. Belenéztem a szemedbe, és magamat láttam meg benne. A társat, a szeretőt és a barátot egyszerre.
Pedig emlékszem, hogy mennyit tudtam fejlődni egy nehézség kapcsán, hogy mennyit tett valójában hozzám egy kevésbé könnyen átléphető akadály. Milyen volt tükörbe nézni úgy, hogy minden nap küzdöttem valamiért, hogy egy áhított cél érdekében különböző utakon kellett lépdelnem, különböző dolgokat tanulva. Amióta kezemben vannak az elképzelt vágyaim, nem gondolkozom azon, ki vagyok, miért jöttem, hova tartok, és mi is a …
Van köztünk egy lépés távolság, ami fojtogat. Ami miatt félve érek hozzád, ami miatt nem vagyok már benne biztos, hogy örülsz az érintésemnek. Hiányzik, hogy hozzám érj, a szavaiddal is. Hogy egyáltalán el akarj érni hozzám. Mert órákat beszélgettünk, mert órákat töltöttünk csak egymással. Több időnk lett volna? Vagy csak képesek voltunk elég időt szánni egymásra?
Bevallom, hogy túlbonyolítom, hogy mindig tovább gondolom, hogy nehezen csitítom el magam. Nehézség nekem csukott szemmel bízni, és kicsit nehéz kiengedni a kezemből az irányítást. Bevallom, hogy óriási ellenállás bír bennem lenni, hogy makacs vagyok és bizalmatlan. Félek is talán. Mind bevallom, mert úgy szeretném már, hogy történhessen. Hogy meg bírjon lepni az élet, mert én magam hagytam neki.
Már nem szeretném, hogy kitűntetett helyed legyen, már nem te vagy az az egy. Az az egy lettél, akire a többiekkel együtt emlékezni szeretnék, akiknek engedem, hogy kicsit is meghatározzanak. Együtt. Idővel kisebb és kisebb lettél, egy régi szép történet csupán, amit egy szép napon majd lehet, hogy el szeretnék mesélni. Csak ezért emlékszem még.
