Az A, B és C tervem folyton megmosolygod. Megérted persze, hogy egyelőre csak így, darabokra bontva látom, és nem dorgálsz azért, mert makacsul meg szentül hiszem, hogy ezek egymást kizárva valósulhatnak csak meg. Nem, Te terelsz békésen.

Bárcsak ne hittem volna az utolsó pillanatig, hogy fogni fogod a kezem közben. Hogy odaöleled azt a kínkeservest. Hogy többé nem játszol nélkülem ezen a gyönyörű földi játszótéren. Bárcsak ne haltam volna egy kicsit meg. De hiszen éppen csak túléltem. Hogyan is történhetett volna velem több minden? Pedig hittem, hogy nem hagy sokáig kibillenve az élet.

Tényleg dőljek? Amiért nincs itt ebben a világban semmi, amit a lelkem keres. Bár a hangzatos ígéretek sokáig adtak lendületet, egy pont után, tisztán éreztem: nincs tovább. Most kell! – nyögte bennem minden. A nullán, mínuszban is talán, a jövő talányos ígérete, többé már nem motivált.

Egészen jók ezek a félelem-érvek, szinte teljesen meggyőztek. Már csak azért is, mert amikor nem szeretek, akkor nem is félek. Mindent, vagy semmit, erről kell döntenem – gondolja az ember. Bátorság, mi fán teremsz?

Persze, nyugodtan szenvedd el. Mondd azt, hogy elvettek valamit tőled, hogy ez az egész nem fair. Bár nem tudom, hogy hallottál-e már panaszkodni újszülöttet. Az emlékek miatt van, ugye? Dédelgetett álmok miatt, és régóta szövögetett tervek miatt. De igazán azért, mert hitted, hogy ismered a szabályokat. Aztán, aztán történt egy ilyen: minden más lett, és már semmi nem ugyanolyan.

Eggyé válni a tóval, ezt akartad. A békét, a kívánságod, a végtelent, a mindenséget. Már majdnem sikerült, már majdnem megkaptad, de a hitetlenség mégis megmart. Titkon kétkedve figyelted a gyűrűket, s megijesztett, amikor a teremtésed néma lett. Nem hitted, hogy ez a célegyenes, hogy most már csak békésen létezni kell.