Dolgozol a múlton, s közben a jövőt teremted.
Ráadásul békésen csókol meg a jelen.
Ilyenkor aztán igazán megölel az élet.
Tulajdonképpen folyamatosan kapsz útbaigazítást: beszélnek az álmaid, és minden, amit ébrenlétedben látsz. Folyamatosan érzed és érzékeled a jeleket, a véletlennek vélt egybeeséseket.
Nem az fáj, hogy így alakult, hogy nekünk, kettőnknek nem jött össze. Az fáj, hogy kettőnk helyén sosem lett béke.
És akkor kiállok a fénybe, anyaszült meztelen, és engedem, hogy méregessenek. Nem félek. -Pedig jobb a sötétben – vélekedsz. -Miért jobb? – kérdem. Fényben, sötétben, ugyanaz lakozik bennem. Mindegy, hogy
De nem vagy más, mint szellem. Rettegő hazug, aki tényleg nem emlékszik semmire. Olyan mélyen tűntetted el a nyomaimat, mintha soha nem jártam volna bensődben. Mintha azok a keserves évek
Vannak határvonalak, a vonalak mentén kövek. Mérföldek. Valamelyikhez futva rohansz, egy másikhoz szinte lassúznod kell. Van, amelyik hív, egy másik sokkal inkább taszít. De időről időre – óhatatlan – megpillantod
