Dolgozol a múlton, s közben a jövőt teremted.
Ráadásul békésen csókol meg a jelen.
Ilyenkor aztán igazán megölel az élet.
Nem olyan egyszerű felismerni a megfelelési kényszert, hisz halkan jár, és csak nagy ritkán kiabál. Ezért is hittem sokáig úgy, hogy csak negatív megerősítések kapcsán kerülhet belénk. De ez az
Mesélj a lelked egy darabjáról! – kérjük erre a másikat. Na, jó, de milyen érzés ez? – kérded. Tényleg erre lenne szüksége a szeretteimnek? Milyen tapasztalás lehet számukra, amikor a
Viharod mélyen, csillapíthatatlanul kavarog benned. Némának hiszed, de állandóan sziszeg. Dühösen. Így csak pislákol a fényed. Látom már a sötétet, érzem – pont úgy, ahogyan mesélted. Tudom, hogy mar, s
Akármerre lépünk, talpunk alá keveredik egy, még száradó félben lévő érzelem, melyet valaki már úgy-ahogy elengedett, de azért még mindig fájó pontnak él meg. A földön hever, átsétál rajta a
Már nem ölelnek az érzelmek, csak akkor, ha azok másokat érintenek – akkor megfogják a kezem, és sétálnak is velem. De egyedül nem megy, nincs saját élményem. Másokéból élek: csodálom,
Értsd szerelemre, barátságra, családra – bárki fontosra: Úgy élem az életemet, hogy remélem, tudom, és bizakodva bízom abban, hogy lesz még olyan pillanat itt, ebben az életben, amikor könnyes szemmel
