Lélekszó

Furcsa dolog a csoda. Mintha soha nem is vágyná, senki, igazán, soha.

Hangzatosan, büszkén, persze. A valóságban?

Nem tudják mi az: a csoda.

A csoda, a szívemnek kedves. Amit megölelek az összes sejtemmel, magamévá teszem, a lényemhez tartozóvá és bearanyozom vele az életem. Engedem, hogy az legyen nekem, akinek lennie kell. Csoda. És csodálom érte, szeretem, bátorítom, viszem.

Létezik a csoda. Magányból palota. Míg a hétköznapok mocska be nem fogja.

Ott van, már-már eltiporva.

Legyél ilyen, legyél olyan. Ne maradj csoda. Nem lehetek veled, csoda.

Minek vagyok földi csillag?

Néha, pillanatokra elkapnak. Szikra vagyok, a tűzről pattant. Csodálnak és látnak. Emlékeznek, s a szívükbe zárnak. Majd elhagynak. Hosszútávra, miért nem maradhatok útitársnak?

A tűz vagyok, az újra meg újra lángoló. A tekintetet magával ragadó. Az egész életet végig kísérő. Mindent bearanyozó.

Mégis elhittem, hogy semmi bennem, még csak nem is különleges. Hisz elfordultak tőlem. Hisz megszoktak. Hisz kicsit sem láttak. Meguntak. Eldobtak. Három napig tart?

Lemaradni rólam. Hogyan lehet egyáltalán lemaradni rólam?!

Az összes szavam inni, a végtelen hajam megmosolyogni. A nevetésemben úszni, a ragyogásom látni. Bájom, szenvedélyem vágyni. Az aurám ölelni. Körülöttem, velem, általam boldogulni.

A démon mondja bennem, aki nem evilági.

Az a csoda bennem, amit még én magam is megkérdőjeleztem.

Meg lehet őt szokni? Be lehet vele telni? Hétköznapinak csúfolni?

Elfeledni. Elcserélni. Elfecsérelni.

Szabad a belső fényét kioltani? Szabad hagyni, kialudni?

Önmagáról, teljesen megfeledkezni.

A csodák, nem így szoktak élni.

Démonnak, tényleg kell születni.

Magunkhoz, ajánlatos méltóvá válni.

Kiscsillagnak, nagycsillagnak, galaxisnak, világegyetemnek lenni.

Fényként élni.

Arra is, amire nem kéne. Az összes keservesre.

Emlékszem, hogy folytatni akartam az életet. Nem is volt más választásom. Nem gondoltam, hogy lehetne.

Magamért, nem álltam meg. Csak mentem előre – így, ahogy mesélem. Mert a nap újra felkelt.

Nem az én utam. Mégis az lett. Éltem, mert kell.

A válaszokért dolgozni kell.

Nem adják magukat könnyen. A hozzájuk tartozó kérdések pedig, nehezek. Mi ez, ha nem súlyos mellkasteher, igazi vasmacska a tudatalatti tengerben?

Nem az én válaszaim, nem a mi válaszaink.. felelni viszont kell.

Amikor ordít benned a nyugtalan fenevad. A bárcsak!

Még el sem kezdődött és máris ilyen lett az életem. Hol dönthettem én arról, hogy milyen legyen? Melyik következménynek vagyok én valaha is, igazán oka? Hogy bírjam el, amit kicsit sem önkéntesen vállaltam magamra?

Nem az én utam. Mégis az lett. Mégis járom. Mégis felnőttem miatta. Mégis emlékszem magamra.

Ami most túlzásnak hangzik, tudod, a jó sztorihoz való kontraszt..

Bárcsak az volna!

Lenne üres frázis, amit jól esik mondani, s ízesen lehet mesélni. Ami az örömtelit segít jobban megbecsülni. Imádni. A hálát mindenestül kitanulni. Mélységet ad.

De nem az. Ilyenkor mi van?

Szakadék van. A sérülés és gyógyulás között. Messzeség, a darabokban belőled, amik hirtelen nem is passzolnak. Maximum mozaiknak..

Nem erről álmodtam. Magamnak nem ezt kívántam. Egyáltalán nem így akartam!

Mégis, híd vagyok, az összekötés, a megoldás, a megmentő, saját magam számára.

A felelősség, ami a boldogságom ára.

Újragondolom, mert egyáltalán nem vagyok fantáziátlan.

Mindez perspektíva. Ami katasztrófa, az egy újrakezdés vitatható csomagolásban.

Maradok az, aki a csodát látja. Lényem csillámpor minden dolgon, mert szívem örökké a különlegest vágyja. Leszek az, aki a keserűt is ízletesnek találja.

Ha már így van, ha a mélység ennyire, s őrült módon akart..

A legkevesebb, hogy kinyitom a teret. A végtelent. A tapasztalásom pedig szélsőségessé teszem.

Az én egem..

A magasságom, egészen máshol van.

Túlzás nélkül, méltósággal:

A mozaikom színes. Telibe kontraszt.

Többé mégsem vagyok darabokban.