Minden énemben ott vagy. Sohanemlátottakban.
Vasmacska vagy. Voltál. Szabad.
Néma ordítás, amit az összetartozás melegsége takar.
Hála vagy. Hogy éppen így voltál. Szabad.
Függővé válni tőled.
Amikor megvonod magad, s tőlem minden figyelmed.
Meséled, hogy neked:
Teher jelen lenni. Teher világmindenségnek lenni.
Értsd meg szerelem. Félelmetes a függőségedet látni. Neked ragyogni. Magamat sem tudom összetartani. Hogyan akarsz rám támaszkodni?
Nem bírom el a szerelmed, nem bírom el a vágyaid, nem bírom el a reményed.
Nem jövök, értsd meg. Nem érkezem meg. Hozzád, NEM!
Ha nem halnál meg nélkülem, ha egész jól lennél akármi is legyen..
Könnyebb volna nekem. Nem roppanna össze a mellkasom, nem emésztene fel a szorongás, hogy az életeddel játszom. Nem kéne távol maradnom.
Égethetnélek a melegségben, hisz tudnám, csak nagyobb tűzre lobbannál tőlem. A jeged, nem lenne áthatolhatatlan, egészen idegen szféra a létezésben. Amit nem ismerek, ami veszélyes vidék nekem, ahova a lábam be sem tehetem. Értsd meg. Akarlak, szeretlek, nézlek.
Mikor jöhetek már közelebb?
Semmi nem függ tőlem. Az életed főleg nem.
Hogyan éljek nélküled? – kérded.
Ahogyan eddig, szerelem. – felelem.
Bízzál ebben. Bízom benned. Szeretlek.
Valódi empátiát magunktól kapni. Későbbi énektől, akik hátra mernek nézni.
Nem fordulnak el, bírják látni, újra átérezni.
Nem mondanak semmit, hisz tudják, nem lehetséges jobbá tenni.
Figyelemmel, minden részlet ismeretével, jelen tudnak lenni.
A teherrel együtt, az elmúlt, de az időben mégis mindig létező énrészt, szorosan átölelni.
Egy könnycseppel sem kevesebbet kívánni, csak a teret tartani.
Ott lenni. Képesnek lenni visszamenni. Jelenléttel gyógyítani.
Integrálni. Az összes létező most-ot, egybegyúrni.
Bírni a színeket, bírni a történeteket. Elviselni bármit, ünnepelni mindegyiket.
Együtt érezni, ilyesmit jelent.
Furcsa dolog a csoda. Mintha soha nem is vágyná, senki, igazán, soha.
Hangzatosan, büszkén, persze. A valóságban?
Nem tudják mi az: a csoda.
A csoda, a szívemnek kedves. Amit megölelek az összes sejtemmel, magamévá teszem, a lényemhez tartozóvá és bearanyozom vele az életem. Engedem, hogy az legyen nekem, akinek lennie kell. Csoda. És csodálom érte, szeretem, bátorítom, viszem.
Létezik a csoda. Magányból palota. Míg a hétköznapok mocska be nem fogja.
Ott van, már-már eltiporva.
Legyél ilyen, legyél olyan. Ne maradj csoda. Nem lehetek veled, csoda.
Minek vagyok földi csillag?
Néha, pillanatokra elkapnak. Szikra vagyok, a tűzről pattant. Csodálnak és látnak. Emlékeznek, s a szívükbe zárnak. Majd elhagynak. Hosszútávra, miért nem maradhatok útitársnak?
A tűz vagyok, az újra meg újra lángoló. A tekintetet magával ragadó. Az egész életet végig kísérő. Mindent bearanyozó.
Mégis elhittem, hogy semmi bennem, még csak nem is különleges. Hisz elfordultak tőlem. Hisz megszoktak. Hisz kicsit sem láttak. Meguntak. Eldobtak. Három napig tart?
Lemaradni rólam. Hogyan lehet egyáltalán lemaradni rólam?!
Az összes szavam inni, a végtelen hajam megmosolyogni. A nevetésemben úszni, a ragyogásom látni. Bájom, szenvedélyem vágyni. Az aurám ölelni. Körülöttem, velem, általam boldogulni.
A démon mondja bennem, aki nem evilági.
Az a csoda bennem, amit még én magam is megkérdőjeleztem.
Meg lehet őt szokni? Be lehet vele telni? Hétköznapinak csúfolni?
Elfeledni. Elcserélni. Elfecsérelni.
Szabad a belső fényét kioltani? Szabad hagyni, kialudni?
Önmagáról, teljesen megfeledkezni.
A csodák, nem így szoktak élni.
Démonnak, tényleg kell születni.
Magunkhoz, ajánlatos méltóvá válni.
Kiscsillagnak, nagycsillagnak, galaxisnak, világegyetemnek lenni.
Fényként élni.
Múltban lévő árnyakban, félénk, gyáva figurákban, gyakran használt szó: a sajnálom.
Ott maradtok a múltban, az ezeregy csalódásban, a soha ki nem sírt könnyben, az ordításban. Fejjel a falnak őrültségben, a fájdalomban és szorításban, az összezavarodott kínlódásban. Tiltásban, bűnben, okoskodásban. Próbálkozásban.
Nem sikerült. Nem sikerült! Ezeregyszer sem sikerült!
Egyedül próbálkoztam?
A csodát, miért tőletek vártam?
Nem jönnek. Onnan el. A múltból.
Hiába az ajtó, résnyire meg tárva nyitva.
Adtál időt, vártál, néztél hátra.
Emlékeztél, egyben mesélted, össze akartad fűzni: híd akartál lenni.
Életben maradni.
A múlt árnyaiba, nem szabad szerelmesnek lenni.
Ennyire félni. Egy-egy én-részt örökre akarni. Ott maradni. Menni?
Sorra csukódik az ajtó, kattan a zár. Mindegyik verziójukból megvan az utolsó pillantás. Gördülő könnycsepp, üres magány, csalódás. Ezeregy csalódás.
Meghaltál.
A jelen, már vár.
Létezel, s hiány vagy.
Akarlak látni, boldognak. Távolról. Örömkönnyeket sírni. Neked, az összes jót kívánni. Rohanni. Csak tőled külön lenni.
Nem akarlak az életemben tudni. Szabad ezt beismerni? Szabad ennyire, mérhetetlenül, kibaszottul őszintének lenni?
Nehéz volna szembenézni. A benned élő pokollal tényleg szembenézni.
Nem én akarok ebben a tükröd lenni.
Tőled messze, létezni. Távolról szeretni.
Az összes jót, az összes szépet és csodálatosat odakívánni.
Látlak, túl jól látlak. Távolról akarlak nézni. Az örömödben tisztes távolból fürdőzni. Az utolsó sorból a leghangosabban tapsolni. Örök hívednek lenni. El akarok búcsúzni..
Magamnak, a nekem járót megkeresni.
Belőled meggyógyulni, merni függetlenedni. A sorainkat, elrendezettnek tekinteni. Örökké, s állandóan, nem kell mindenkivel kapcsolódásban lenni.
Távol, tőled távol akarok lenni.
Soha meg nem bánni. A legjobbakat kívánni.
Hátra se nézni.
A teljességnek lenni.
Arra is, amire nem kéne. Az összes keservesre.
Emlékszem, hogy folytatni akartam az életet. Nem is volt más választásom. Nem gondoltam, hogy lehetne.
Magamért, nem álltam meg. Csak mentem előre – így, ahogy mesélem. Mert a nap újra felkelt.
Nem az én utam. Mégis az lett. Éltem, mert kell.
A válaszokért dolgozni kell.
Nem adják magukat könnyen. A hozzájuk tartozó kérdések pedig, nehezek. Mi ez, ha nem súlyos mellkasteher, igazi vasmacska a tudatalatti tengerben?
Nem az én válaszaim, nem a mi válaszaink.. felelni viszont kell.
Amikor ordít benned a nyugtalan fenevad. A bárcsak!
Még el sem kezdődött és máris ilyen lett az életem. Hol dönthettem én arról, hogy milyen legyen? Melyik következménynek vagyok én valaha is, igazán oka? Hogy bírjam el, amit kicsit sem önkéntesen vállaltam magamra?
Nem az én utam. Mégis az lett. Mégis járom. Mégis felnőttem miatta. Mégis emlékszem magamra.
Benne vagy. Túlságosan fáj.
Végre kint vagy, véletlenül sem akarod átérezni újra.
Bárcsak ne lopna el a jelenből a darabokra törött, a trauma.
Gyógyulni fogsz. „Majd az idő megoldja.”
Neked lassú lesz, sosem elég jó, utálatos.
A melegség hidegség után, legfeljebb gyalázatos.
Nem elég remélni, hogy elmúlik?!
Szétszakadsz, vacogsz. Még inkább.
Ettől az egésztől, undorodsz. A próbálkozás a boldogságra, füstbe ment terv.
Már egészen kiábrándulva: mire fel a véget nem érő belső munka?
Azért dolgozol, hogy ne keveredj túl nagy kalamajkába. Hogy átvészeld horzsolásokkal, ismerd magadat és védd, ha túl nagy a vihar. Amíg fázol, darabokban vagy, állandó törésre készen.
Azért dolgozol, hogy túléld, mert már a közepén vagy. Hogy mozdulj onnan, magadért, az ezer meg ezer színes arcodért, ami a szomorún túlmutat. Folyó lehess, érzelmekkel, hideg és meleg áramlatokkal.
Azért dolgozol, hogy a derűd alatt, a bájos mosoly mögött valódi érzések legyenek. Tér, kapcsolódási képesség, szikrás dobogás, amit valaha elvesztettél. Helló, szenvedély, megismersz? Még ismersz?
Azért dolgozol, hogy jelen tudj lenni. Az árnyékvilágból magabiztosan és végérvényesen kiszakadva, a boldogság ajtaját páros lábbal berúgva. Félsz és mész:
Meghalni. Új valóságba születni. Élesen létezni. Ég veled trauma?
Azért dolgozol, mert érzed, lehetne ezt jobban.
Miért, kiért, hova..
Sokkal jobban.
Az igényeket.
Attól függetlenül is lehetnek, hogy bárki elismerné őket.
Akkor is életszerűek, ha esetleg sérülnek.
Ha nem tudnak találkozni, ha nem tudnak teljesülni, ha becsmérlésre kerülnek, ha sértegetik őket.
Léteznek.
Születtek.
Okkal.
Lebeszéled-e róluk magadat?
Rejtegeted-e őket a belső világodban?
Sérülsz-e a tudatban, hogy figyelmen kívül vannak hagyva?
Magad és mások által.
Leszel-e az első, aki szeretettel, figyelemmel fordul hozzájuk?
Büszke, elismerő hazájuk.
Az első, aki szívén hordja őket.
Az első, aki megbecsülést és elfogadást érez irántuk.
Az első, aki által – hiány helyett – kifejthetik beteljesítő hatásuk.
Beszéltem róla eleget?
Éreztem, hogy figyelnek?
Elismerték az igényeimet?
Volt még bennem levegő, amit nem fújtam ki?
Mondat, amit elharaptam?
Történet, amit jó lett volna mesélni?
Érzés, amit mindenképpen ki kell fejezni?
Ritkán történik meg.
Érzem az elégedettséget?
Az úgymond, ürességet?
A békességet?
Puhák bennem a mondatok?
Félig készek, még éppen érzések?
Nem kell siettetnem őket.
Élvezhetem a szótlan csendet?
Jelen lehetek mindennek?
Érzem, sehol máshol nem kell lennem?
Megérkeztem?
Elfogyott belőlem, amit ezidáig cipeltem?
Meghatározó volt.
Kíváncsivá lettem?
Felismerhetem újra a lényem?
A szabadság örökké tartó kincsem?
Newer Posts
