Érdekel, mert bonyolult, mert több, mint aminek látszik. Mert lépten nyomon megtörténik mindenkivel. Hol poklot élve, hol mennyet ölelve, belesodródva és kikászálódva belőle. Mert az elmém nem értheti meg teljesen – legalábbis meggyőződése. Mert hiába szenvedtem el, most már túlságosan is sok oldalról, még mindig nem fejtettem meg. Mert érdekel az összes döntés, az összes kín, a benne lévő helyes, helytelen, s semleges. Az összes minden. A komplexitás, a millió érzelem, a halálhoz hasonló, mégis éltető, mindent megrengető mozgatóelem. Talán ezért járkál az életemben. Szimplán ezért, csiribá-csiribú nélkül. Mert érdekel. Néztem kívülről, szenvedtem el közvetlenül, s közvetetten, rántottam vállat és voltam a részese. Most már mindenhogyan megtörtént, ugye? Mindig azt hiszem, hogy na, végre, ezzel a feladatnak vége. Nem értem, miért van rá még mindig szükségem. Mi az, amit nem fejtettem meg? Talán túlságosan mélyen ítéltem el. S, hiába oldottam fel már ezerszer, hiába volt, hogy a leginkább éreztem helyesnek, valami bennem, továbbra is tapasztalásba hívja a kedvest. Persze, hogy félek, ha ekkora kalamajkát vagyok átélni képes. De tudod mit? Bocsánatot kérek. Megcsalás, tőled. Forgószélként közeledsz, és élesen, könyörületlenül osztasz esélyeket. Játékra hívod az embereket. Megváltoztatsz mindent. Éltetsz. Mégis, ölésnek neveznek téged. Mindannyiunk nevében, elnézésedet kérem. A gyarlóság, nem a te műved. A kihívás, a változtatás lehetősége, az az érdemed. Talán teljesen rosszul fogunk fel. Szánalmasan gyáván nevezzük tragédiának a jelenléted. Te csak jöttél. A dolgodat tetted. S, mi bűnösnek ítéltünk meg. Nem nőttünk fel. Bevallom, továbbra sem értelek. Elfogadom, hogy a titkaidat nem feded fel előttem, legalábbis, hogy nem vagyok képes látni őket. De innentől, inkább csak megmosolygom a jelenléted.
