Átszaladnak rajtam, mint a derűs, néha kalamajkás szelek. Borzonganak. De idővel mind elcsendesednek.
Sejtetik azt, aki egykor voltam, akivel örömmel forgattak le egy filmet.
Elavult előzetes, annál is inkább idejétmúlt képkockákon táncol velem az élet. Van egy ilyen történetem. Több ezer.
Amikor sokáig kapaszkodom egy-egy ilyen történetbe, már egészen megrészegülve a tudattól, hogy a történet velem egy, s én, egy vagyok a történettel – teljesen elfelejtem a lényemet.
Nem lehetek én a történet. Hogyan lehetnék már csupán egy, szeretett, nagyító alá vett történet? Hiszen nem is látom az egészet!
A történeteim velem történtek meg. A tieid, te veled. Belőlünk születtek. A történetünk velünk egy.
De mi, kedvesem – mi nem lehetünk a történet!
Akkor kik is vagyunk tulajdonképpen?
Ui.: Egykori énképem, legvadabb és izgalmasabb történetem legyen mindenkori áldás, nosztalgikus emlék a szívemben – de helyettem, soha, de soha ne mondja meg, ki lehetek, s ki nem!
