Flóra Babett

Tőled kérdezem. Persze, tudom, ne akarjam megváltani a világot reggel – mint egy közhely – padon ülve, a tájba révülve. De hát ez van, őrülten foglalkoztat, s én tőled kérdezem. Hogy van az a világmegváltó szerelem? Tudod az, ami mindenkinek mást jelent. Miatta érzem magam annyira magányosan és nyakatekerten. Nem értenek meg. Még ő sem!

Az a szerelem, amiért pokoljáró túrára indulsz jó kedvvel és szenvedéllyel. A spirituális szerelem, amiben elemi filozófia lakik és ezer szellem bölcsessége bújik meg. Az a szerelem, ami bizton világítana a sötétben, ha valaha kialudna a belső fény idebent. Olyan szerelem, amiért a halálból is felkelsz, csettintésre, szikrázó élettel. Szerinted van ilyen? Érezted már ezt? Túlzás, ahogyan most érzed. Néha alig hiszem. De tőled kérdezem. A legjobban a te válaszod érdekel.

Egyedül érzem magamat, mert ezt a szerelmet valahogyan senki nem érti meg. Lesajnálnak és csodálnak érte egyszerre. Hasonlót, még csak elképzelni sem mernek! A valóságom nekik idegen: pedig ami történet volt, az mostanra élet lett. Nincs is nekem válaszod! Figyelsz?

Tőled kérdezem: a házasságot, a verhetetlen receptet, s az összes csínyt, ami a működtetéséhez kell. Mert ez olyan szerelem, amitől tényleg megremeg a térdem, akkor is, amikor a rózsaszín ködnek már régen vége. Nagyokat hallgatsz. Ugye értesz?

Hogy van az a világmegváltó szerelem? Az olyan szerelem, amit végső soron te magad ajándékoztál nekem. Ami miatt túléltem, s végre élek. Ne beszéljek butaságokat.. Mégis hogyan voltál erre képes?

Ez a szerelem volt az ígéret.

Erre a szerelemre gondoltam, amikor felálltam mellőled, s megígértem, hogy boldog leszek. Erre a szerelemre gondoltam, amikor el kellett indulnom az életbe, hátrahagyva téged. Ez a szerelem volt az, ami tűzként égett bennem, amikor megfagyott a világ körülöttem. Ez a szerelem volt az ígéret: boldog lehetek – nélküled.

Az érzés bennem, egyszercsak megjelent. Tudom, emlékszel. Idő előtt, mielőtt képes lettem volna a befogadására vagy egyáltalán a felfogására. Most azt mondom: éppen időben. Emlékszem, végignézted, ahogyan darabokra török szét érte, s megőrülök tőle. A lehetetlen volt, személyesen. Azóta annyira más minden..

Szembe néztem vele: azzal a felháborítóan végtelennel bennem. Akinek a korlátok díszek, s tükör a szerelem. Megismertem azt, akinek a megoldhatatlanság csupán a személyiségfejlődés része. Megmosolygom, mert a kacifántos történet tulajdonképpen a letisztultságra emlékeztet. Mesélek, mert félek, hogy lemaradsz róla. Megélni mindezt, tulajdonképpen félek nélküled. De álljunk meg! Most már tényleg úgy érzem, hogy sosem felelsz!

Persze, hangok kijönnek belőled, talán éppen helyeselsz vagy ellenkezőleg, teljesen elképedsz. De egyetlen egy szót sem értek! Pedig akarom érteni, akarom érezni, hogy figyelsz! Nem játszásiból ülök itt. Kicsit sem.

Miért olyan fontos? Ki vagy te, akinek mesélni úgy akarok? Ki voltál, hogy a válaszaidra szomjazom?

Valaha az élet voltál, aztán maga a halál. A kapu, amelyen e világba léptem, a kegyetlen tanító, s a szeretet, amit a szavak kifejezni képtelenek. Aztán..

Egyszerre kéretlen kopogás lettél az ablakomon, amit elhozott hozzám egy zavarodott madár. Még itt voltál, de lélekben messze már. Búcsúztál. A szárnyas papírmasé lettél, amit kezembe nyomott egy jó barát. Szorongattam, amikor túl nehéz volt az utolsó földi találkozás.

És most? Csupán egy madár vagy, itt mellettem, a padon. Reggel, amikor meg akarom váltani a világot. Beszélek hozzád – egy madárhoz – s világmegváltó szerelem az is, hogy erre képes vagyok.

Most azt mondom: szimbólum vagy, az áldás rajtam, boldog könny a szemem sarkában. S ki vagyok? Az életműved, amire büszke vagyok! Bevallom, valamire mégiscsak jók ezek a madárhangok.