Lélekszó

Mindannyiótok arcában pillantom meg magamat. Mindannyiótok lelkével kapcsolódom, szabadon. Mindannyiótok szívében fürdetem a szeretetet, amit az égből hoztam magammal. Mindannyiótokból ugyanaz a szellemiség árad.  Egység van. Azonos minden dobbanásunk, s a zene bennünk szól az örökkévalónak. Kikapcsolhatatlan. Táncolok, mert szép az élet és boldogság van. Béke van. Szavak nélkül, földi dallam hiányában, zajban s képzelt zűrzavarban, bármilyen világban is hallom, éneklem és együtt dúdolom.  A szeretetet, ami vagyok. S, mi vagyunk. 

Nem idegen. Az, amit mindig is ismertem. Először látom a szememmel, először érintem meg, először ráz ki tőle a hideg fizikai testemben. De ez nem igaz teljesen. Érezni az illatát innen messze is, az időben. Bizsereg a bőröm tőle, bárhol is legyek a létezésben. Állandó, ahogyan én ismerem.  Betölteni a teret. Egymagam, ez az ismeretlen. Csak illúzió, ahogyan sejtem. Sehova sem, ide sem egyedül érkeztem. Visszajárok majd ide, érzem. Járok most is, az összes pillanatból ide kívánkozik egy részem.  Először vagyok itt. Elsőként jöttem. Nehéz ez. Nincs itt igazán élet. Nélkülem. A művészet. Itt lesz.  Ez a tér, ezek a pillanatok. Töltsem meg, csordultig a szívem, az összes inspirációm ide szüljem. A lényem bontakozzon és aranyozzon be mindent. Csodálatos hely ez. Örök kedvencem, érzem. Kicsit sincs készen. A térbe elsőként lépek. Akkor is, amikor félek. Túlszeretem az életet. Felnevetek, amíg behunyom a szemem. Mosolyba szelídülök, hogy érezzem az élet iránti szerelmem. Az összes pillanatom elkapom, cinkosként figyelem. Bőven van benne részem. Én álmodom, amire felébredek.  Igazán szép az elképzelésem.

Valódi empátiát magunktól kapni. Későbbi énektől, akik hátra mernek nézni. Nem fordulnak el, bírják látni, újra átérezni.Nem mondanak semmit, hisz tudják, nem lehetséges jobbá tenni.Figyelemmel, minden részlet ismeretével, jelen tudnak lenni. A teherrel együtt, az elmúlt, de az időben mégis mindig létező énrészt, szorosan átölelni. Egy könnycseppel sem kevesebbet kívánni, csak a teret tartani. Ott lenni. Képesnek lenni visszamenni. Jelenléttel gyógyítani. Integrálni. Az összes létező most-ot, egybegyúrni.  Bírni a színeket, bírni a történeteket. Elviselni bármit, ünnepelni mindegyiket.  Együtt érezni, ilyesmit jelent.

Hogyan szeressem magam jobban? Szeretlek, csak ne lennél olyan, amilyen vagy. Szeretlek, viszont az egész világ ellenünk van. Szeretlek, de.. és a szívem beleszakad. Hogyan szeresselek jobban? Nem tudom elképzelni. A világot, amiben minden rendben van. Mindannyiunk vágya összhangban. Majd ha láttam a gyakorlatban! Ültem asztaloknál, mondtam szavakat, magamnak és mindenki másnak bebizonyítottam.. Láttam kisimult arcokat, békét kötött konfliktusokat, átvészelt időszakokat. Megtapasztaltam, ahogyan a lehetetlen is könnyen jár, s kél, a legigazabb valóságban. Elfáradtam. Ebben a bizonyításban, előre tapasztalásban, önmagam sanyargatásában. Az összes teherben és felelősségben, amit magamra aggattam. Akad társam, ebben a világban. Minden kihívásban. Az összes csodában. Szeretem magamat. Bízom magamban. Ismerem a valóságunkat. Ezzel akarom sokkal jobban szeretni magunkat. Mindannyiunk vágya összhangban.

Furcsa dolog a csoda. Mintha soha nem is vágyná, senki, igazán, soha. Hangzatosan, büszkén, persze. A valóságban? Nem tudják mi az: a csoda. A csoda, a szívemnek kedves. Amit megölelek az összes sejtemmel, magamévá teszem, a lényemhez tartozóvá és bearanyozom vele az életem. Engedem, hogy az legyen nekem, akinek lennie kell. Csoda. És csodálom érte, szeretem, bátorítom, viszem. Létezik a csoda. Magányból palota. Míg a hétköznapok mocska be nem fogja. Ott van, már-már eltiporva. Legyél ilyen, legyél olyan. Ne maradj csoda. Nem lehetek veled, csoda. Minek vagyok földi csillag? Néha, pillanatokra elkapnak. Szikra vagyok, a tűzről pattant. Csodálnak és látnak. Emlékeznek, s a szívükbe zárnak. Majd elhagynak. Hosszútávra, miért nem maradhatok útitársnak? A tűz vagyok, az újra meg újra lángoló. A tekintetet magával ragadó. Az egész életet végig kísérő. Mindent bearanyozó. Mégis elhittem, hogy semmi bennem, még csak nem is különleges. Hisz elfordultak tőlem. Hisz megszoktak. Hisz kicsit sem láttak. Meguntak. Eldobtak. Három napig tart? Lemaradni rólam. Hogyan lehet egyáltalán lemaradni rólam?! Az összes szavam inni, a végtelen hajam megmosolyogni. A nevetésemben úszni, a ragyogásom látni. Bájom, szenvedélyem vágyni. Az aurám ölelni. Körülöttem, velem, általam boldogulni. A démon mondja bennem, aki nem evilági. Az a csoda bennem, amit még én magam is megkérdőjeleztem. Meg lehet őt szokni? Be lehet vele telni? Hétköznapinak csúfolni? Elfeledni. Elcserélni. Elfecsérelni. Szabad a belső fényét kioltani? Szabad hagyni, kialudni? Önmagáról, teljesen megfeledkezni. A csodák, nem így szoktak élni. Démonnak, tényleg kell születni. Magunkhoz, ajánlatos méltóvá válni. Kiscsillagnak, nagycsillagnak, galaxisnak, világegyetemnek lenni. Fényként élni.

Múltban lévő árnyakban, félénk, gyáva figurákban, gyakran használt szó: a sajnálom. Ott maradtok a múltban, az ezeregy csalódásban, a soha ki nem sírt könnyben, az ordításban. Fejjel a falnak őrültségben, a fájdalomban és szorításban, az összezavarodott kínlódásban. Tiltásban, bűnben, okoskodásban. Próbálkozásban. Nem sikerült. Nem sikerült! Ezeregyszer sem sikerült! Egyedül próbálkoztam? A csodát, miért tőletek vártam? Nem jönnek. Onnan el. A múltból. Hiába az ajtó, résnyire meg tárva nyitva. Adtál időt, vártál, néztél hátra. Emlékeztél, egyben mesélted, össze akartad fűzni: híd akartál lenni. Életben maradni. A múlt árnyaiba, nem szabad szerelmesnek lenni. Ennyire félni. Egy-egy én-részt örökre akarni. Ott maradni. Menni? Sorra csukódik az ajtó, kattan a zár. Mindegyik verziójukból megvan az utolsó pillantás. Gördülő könnycsepp, üres magány, csalódás. Ezeregy csalódás. Meghaltál. A jelen, már vár.