Önismeret

Vágyom dolgokra. De igazából az érzéseket ismerem belőlük. Az érzésekre vágyom valójában.  Egy olyan dologra vágyom, amivel eleve rendelkezem. Azért vágyom rájuk, mert érzem őket magamban. Többet akarok belőlük és állandóan akarom őket. Mint egy sugallat, kaptam és megérintettek. Kóstoló volt, s megszerettem az ízeket.  Megfogalmaztam, elmémmel kigondoltam, hogy mi ezeknek az érzéseknek a földi, fizikai megfelelője. Vagyis pontosabban mondva: találgattam, hogy mi lehet.  Egészen biztosan nem csak egyetlen megnyilvánulásuk van vagy lehetséges. Korlátos elmével, a múltra alapozva képzeltem el, hogy ezek az érzések milyen formát öltsenek. Vajon jól tettem? Bármi, amit kérek, az korlátja az igaz lényemnek. A végtelennek. Emlékeztetem magam erre. Hisz minden vagyok. Semmi sem túl nagy kérés: minden éppen ugyanakkora erőfeszítés. Ugyannyi energia volna valaki másnak lenni, egészen másmilyen életet élni. Mire fel akarok csodát kérni? A természetesség egyszerűségével, engedni. Ennyit kéne tenni. Miről szólnak bennem az érzések? Mi minden vágyok lenni? Amivel eleve rendelkezem, azt engedni megjelenni. Röviden ennyi.

Sok van, végtelen van. Tudom, mert onnan kérem mindenkinek a meseszépet. Magamnak is onnan kéne. Magamnak, miért nem kérek? Rossz a kérdés, ne is kérdezd. Ha fel kell fogni, hogy mit is akar mutatni az élet.. Akkor fogom magam és a fénybe lépek. Látszani fog az összes tátongó seb, mélységes szakadék, halálvidék. És hiányozni fog az illúzióként létező kerekségem. Muszáj ezzel szembenéznem. Igenis feltételekhez kötöm, hogy miként szeretem a lényem.  Ez nem lesz jobb kérem! Magától nem. Nincsenek, nem lehetnek, ne is legyenek. Feltételek. Jöttem, vagyok, leszek – maradok. Szeressem már ezt a teret, ami én vagyok.  Mindegy mi van benne, eddig mivel, s ezután mivel töltöm meg. Gondolatokkal, érzelmekkel, energiával, sötétséggel és fénnyel.  Mindegy legyen, milyen arányokban kavarog bennem. Reggel hogyan keltem fel. Milyen csúcsra értem el, mekkorát zuhantam, s hogyan sétáltam onnan el. Nézlek, az összes fényemmel nézlek. Egyedül maradok a sötéttel. Félek. Várom, hogy nekem add a fényed. Hogy világíts meg. Kérlek.  De nem adod nekem. Neked jó helyen a szíved. Te sosem hagynád egyedül magad, a sötétben. Akkor sem, ha ezáltal elveszítesz. A túlélő benned éles. Az enyém nyaralni ment? Hogy adhatom mindenem neked, az életem árán, mit sem törődve az igényeimmel? Hogyan lehetek ennyire felelőtlen? Miért hiszem, hogy a fényem véges? Magamnak, onnan a végtelenből, miért nem kérek? Adtam neked, az összeset és többet. Nem tűnt fel, hogy sosem fogy el. Hisz onnan kértem, ahol nekem is van bőven. De magamnak, nem kértem. Kívülről, tőled kell. Elvonási tünetek. Remegés. Kényszer. A halál is meglátogat, ha kell. Ébredjek fel. Ez nem üzlet. Nincs cserebere. Nem ugyanazt adjuk egymásnak, nem méricskéljük, nincsenek, nem létezhetnek feltételek. Fény kell. Belőlem. Nekem. Neked. Mindenkinek. Legalább annyi, amennyi sötétem bársonyként terül el. Belül, mélyen, s kint, a messzeségben. Fény kell. Belőlem. Nekem. Neked.  Nincs kevés, nincs sok. Annyi van, amennyit kérek. Azt is én mondom meg: Mennyi kell?

A kérdés pedig, hogy magam mellett döntsek vagy melletted? Nem. A kérdésem nem ez. Nem lehet ez. Ne legyen ez! Bármit kérdezhetek. Bármire választ kapok. Pontosan arra kapok választ, amire a kérdésem vonatkozik. A kérdésem meghatároz. Bármit kérdezhetek. Léteznek a válaszok. Addig gyakorlok.. Míg kérdezni, megtanulok. Létezik a valóságunk. Létezik legalább egy olyan verzió, ami működőképes, elég szép, szerethető és mámoros. Egy ilyen, biztosan van. Hol van? Milyen az? Ha legalább egy van, biztosan több is van. Az eggyel jobb, a még jobb, az annál is jobb. Gondolatról gondolatra, érzésről érzésre képzelem el, a szívemmel. Elég azt az egyet megtalálni, ami már elég jó. Hitet adjon a többre, megengedje, hogy felolvadjon a szívem. Segítsen fókuszálni, a kihívásaim megugrani, az összes hegyem megmozdítani. Olyan tiszta dolog ez. Hogy lehet, hogy ennyi akadály van előtte? Ne ezt kérdezzem, ne is akarjam a magyarázatot. Nem fontos. Nem sikerült, elsőre. Szívem minden vágyát teljesíteni. A tökéleteset hagyni megnyilvánulni. Csak létezni, s megcsodálni. Nem sikerült.. De nem is a tökéleteset akartam. Csak egyetlen jó verziót kívántam. Az álmodást abba, miért hagytam? Sok kérdésre, felesleges a válasz. Érdemes megfelelő kérdésekre találni. Nem a tökéletes kérdésre várni, hanem gyakorolni. Újra meg újra kérdezni, az egyre jobb és jobb válaszokban fürdőzni. Végtelenül kíváncsinak lenni. A kérdés pedig: … ? Olyan lesz a válasz.

Az igényeket. Attól függetlenül is lehetnek, hogy bárki elismerné őket.Akkor is életszerűek, ha esetleg sérülnek.  Ha nem tudnak találkozni, ha nem tudnak teljesülni, ha becsmérlésre kerülnek, ha sértegetik őket. Léteznek.Születtek.Okkal. Lebeszéled-e róluk magadat?Rejtegeted-e őket a belső világodban?Sérülsz-e a tudatban, hogy figyelmen kívül vannak hagyva? Magad és mások által. Leszel-e az első, aki szeretettel, figyelemmel fordul hozzájuk? Büszke, elismerő hazájuk.  Az első, aki szívén hordja őket.Az első, aki megbecsülést és elfogadást érez irántuk.Az első, aki által – hiány helyett – kifejthetik beteljesítő hatásuk.

Hittem, hogy az élet legboldogabb fele a csúcspillanatokban van.  A mérföldköveknél, a nagy események mentén. Most hiszem, hogy a megkönnyebbülésnél. Sokan úgy képzelik az önismereti alkalmakat és az egyéni terápiát, mint a foghúzást. Bizonyosan kínszenvedés, szomorkás, fáj! Ha igazán jóhiszeműek vagyunk, talán feltételezünk egy áhítatott AHA-élményt. Katarzissal viszont egyáltalán nem számolunk. Megkönnyebbüléssel, tiszta könnycseppekkel, reménnyel, új, bizsergető energiával még gondolatok szintjén sem játszunk el. Pedig azt hiszem, az élet legboldogabb fele valahol itt van. Persze, a csúcspillanatokban. Meg ezekben, az aprókban.  Belépni egy ajtón borzalmas állapotban és kimenni rajta szinte szárnyalva.  Mi ez, ha nem csoda? A boldogság maga.

Lehet utálni őket. A megerősítéseket. Mert tényleg üres pusmogásnak tűnnek. Amikor van egy meggyőződésünk és kész hitrendszer épült rá, akkor elég gyengén hat egy mézesmázos pozitív mondat. Nem változtatja meg az életünket csettintésre és kicsit sem tűnik úgy, hogy varázsereje volna. Hiába hallgatjuk kitartóan vagy mantrázzuk a szívünket is beleadva. De nem is ez a célja. Persze, hogy egy jól kigondolt, derűs mondat nem tud szembeszállni egy ezerszer átélt élménnyel, ami túl erősen lüktet. Millió tapasztalás szól ellene. Mondat vs. élmény. Egyértelmű a válasz. Ötleteket viszont adhat. Mondhatja azt az elménknek, hogy figyelj, néha, amikor gondolsz, akkor gondolhatnál valami ilyesmit is.. Ismételni szeretnél vagy kipróbálni valami újat? A megerősítés itt van, útmutatásnak. Megerősíthet benned egy érzést, élményt, kinyithat egy ajtót a világodban. Valami újra, másra. Vajon milyen az az élet, amiben egy ilyen derűs mondatra nem legyintünk szkeptikusan? Milyen az az élet, amiben ezek a mondatok erőt adnak és célul szolgálnak? Milyen az az élet, amiben körbenézve jelenként ismerjük fel a kívánságainkat? A válaszok igazán megérdemlik az esélyt. Amikor arra van szükség, hívj segítségül megerősítést: „Már minden megoldódott.” „Jobbnál jobb utakon járok.” „Szeretem a tapasztalásom.” Itt vannak, csupán útmutatásnak, míg meggyőződéssé nem válnak.