Meg-érzés

Nem idegen. Az, amit mindig is ismertem. Először látom a szememmel, először érintem meg, először ráz ki tőle a hideg fizikai testemben. De ez nem igaz teljesen. Érezni az illatát innen messze is, az időben. Bizsereg a bőröm tőle, bárhol is legyek a létezésben. Állandó, ahogyan én ismerem.  Betölteni a teret. Egymagam, ez az ismeretlen. Csak illúzió, ahogyan sejtem. Sehova sem, ide sem egyedül érkeztem. Visszajárok majd ide, érzem. Járok most is, az összes pillanatból ide kívánkozik egy részem.  Először vagyok itt. Elsőként jöttem. Nehéz ez. Nincs itt igazán élet. Nélkülem. A művészet. Itt lesz.  Ez a tér, ezek a pillanatok. Töltsem meg, csordultig a szívem, az összes inspirációm ide szüljem. A lényem bontakozzon és aranyozzon be mindent. Csodálatos hely ez. Örök kedvencem, érzem. Kicsit sincs készen. A térbe elsőként lépek. Akkor is, amikor félek. Túlszeretem az életet. Felnevetek, amíg behunyom a szemem. Mosolyba szelídülök, hogy érezzem az élet iránti szerelmem. Az összes pillanatom elkapom, cinkosként figyelem. Bőven van benne részem. Én álmodom, amire felébredek.  Igazán szép az elképzelésem.

Siess. Légy zavart, zaklatott. Mondd. Mondd most, amikor mondhatod. Mondd úgy, ahogyan tudod. Siettem. Rohantam. Pedig azt sem tudtam: van rá okom. Van okom a sietségre, a hajthatatlanságra, a látszólagos bolondságra. Most, ma, ez az okom a boldogságra. Talán az elmúlás beszél belőlem. A megnyugtató érzés a fájdalomban, hogy eleget mondtam. Akkor, amikor mondhattam. De a jelen is hangos bennem, a tapasztalásom. Az összes létező, akivel kapcsolódom az úton. Sok a tanúm. Zakatolásnak hívják, dobbanásnak. Bizalomnak, amiért elmondod. A legkedvesebbel, megosztod. Engeded, hogy lássanak, halljanak, veled együtt sétáljanak. Ismerjenek. Az igaz arcodat lássák az álarcaid helyett. Tudják a vágyaidat, szemléljék nyugodtan, milyen tőlük távol, s hozzájuk közel. Hogy ne a végén meséld el. Útközben. Ne létezzen benned megbánás, olyan szó, amit még mondani kell. A legkedvesebb tanúm, többé nem ismeri a jelenemet. A változókat, a fellángolást, a röpke pillanatokat. A hóbortokat, a hangulatom, az ideiglenest. Csak az örökkévalót ismeri belőlem. Azért, mert siettem. Nem kellett hozzá óva intés vagy félelem. Klisé, ahogyan mindig mondják az emberek. Érzések. Jelenlét, hogy felismerd. Mondtam hát, mindenemmel. A pillanatnak adtam az életemet. Okkal volt oly sietős bennem. Hiába értetlenkedtem, s velem együtt mindenki körülöttem. A pillanatok elfogytak. Én pedig mit sem tudván, elmondtam. Ha úgy érzed: siess. Légy zavart. Szaladj, rohanj, előzd meg önmagad és az ésszerű tempódat. Mondd. Mondd most. És mondd mindeneddel. Okkal zakatol benned.

Hogy van az, hogy csak én hiszem? Hogy egyedül kell? Hogy ez az egész szembemegy mindennel, és mindenkiével. Mindenki történetével. A világ tele jelekkel, de senki nem figyel. Mindenki mást lát, mást hisz el. Mintha csak egy út lehetne, mintha nem lenne A és B terv. Vagy másik százezer. Legalább végtelen, megannyi lehetőséggel. Miért kotyog nekem mást, miért súg különbözőt a fülembe? Miért tudhatom, miért van bizonyosság a zsebemben? Ne mondd nekem, hogy téveszme! Érzem a szívemben! Nem mondom, sok bennem a kérdőjel, de tudom, hogy a forrásom a legigazabb hely. Bízom benne. Te és én, mi ketten, sosem lehetünk ugyanazon a térfelen. Hogyan is lehetnénk, hisz kiegészíteni a másikat, ennyit jelent. Te vagy a másik felem, s én a tied. Arra szerződtünk, hogy mást élünk meg másként, teljesen más időben, minőségben, érzéssel. Miért hasonlítanám a jövőt a jelenhez? Rángatnám a múltat, hogy feleljen, vonnám kérdőre?! Sosincs ennek ideje. Mindig van, de talán még sincs itt a helye! A bölcs bennem, tudja ezt. A mártír bennem, többé nem szenved. A gyógyító felébred. A kétkedő köddé lesz. A hitetlen világgá megy. Az álmodó beszélni kezd. A teremtő, teremt: Az vagyok, akit a szerelme felismer. Az vagyok, akit a hite felemel. Az vagyok, aki világít a sötétben. Az, akinek virágba borul az élete.

Látlak. A múltat, a jelent, a jövőt egyszerre – te benned. Ismerem. Az ég adta szerelmet, elemi vonzást, ösztönt, érintés nélkülit, testtelent. Látom a szemedben. Vágyálom. Önmagát beteljesítő jóslat. Gyémánt ígéret. Mindez egyszerre. Mégis, annyi minden más eközben. Egy részed velem egy, egy másik pedig idegen. Tapasztalom, beszélek vele, de sokszor nem értem. Összeegyeztethetetlen, hogy ki is van a testedben, milyen színész játssza a szereped – hova rejted ilyenkor az otthont, melyet benned megleltem? Mélyrepülés. Taszítás. Félelem. Téveszme. Jártam a levéltárban, ott, ahol neked is van leveled. Fogtam a kezemben. Sokan a sajátjukat sem foghatják meg, én mégis kezemben tartottam a tied. Össze vagy kötve velem – így volt ez eleve – zuhanásunkban sem feledtem. Meg van a miértje, halványan még mindig emlékszem. Már akkor ismerlek, amikor a mindenség benned, még nem engem illet. Amikor az égig érő fád még csemete, s neveled. Amikor a hozzám tartozó részed még alszik, álmában pedig nincs rám ideje. Nehéz lecke vagy nekem. Súlyt cipelek, ami húzza, cibálja a szívem. Egyrészről itt vagyok, jelen, féllábbal mégis mindig máshol, másik időben. Érzem a rétegeket: néha összeérnek, és egysíkon élhetem meg őket. Nehéz összeegyeztetni bennem mindezt, mégis, mindig megteszem. Ha figyelek, érthetem, és a nyugalmam is végtelen – különben széttépne az ösztön, az érzelem. Tanítasz ezzel, s hálám ezért örökké ölel. Utam hozzád, lelkedhez vezet. Azon is túl, lelkemhez. S, míg hozzád igyekszem, Önmagamra lelek.

Mondjuk, mert a megérzéseim mindig bejönnek, mert a deja vu velem fekszik és kel, mert egyszerűen mindig érzem a szívemmel, amit a szavak már nem bírnak el. De félek, mert a hit felelőssé tesz. Bízom magamban ennyire? Ha becsukom a szemem, figyelek, akkor elhiszem, amit a bensőm mutatni akar nekem? S, ha a „hiszem” egyszerre tetté lesz, akkor felelősséget is vállalok érte? Igaz, amit látok, érzek, tapasztalok? Hihetem? Vagy szükségem van még egy sor kérdőjelre? Tényleg az ős-forráshoz járkálok éjjelente, majd az álmomból ébredve igaz-igazat mesélek? Komolyan merem állítani, hogy olykor valóságosabb a hang bennem, mint bármi, amit kívülről meghallhatok a fülemmel?Valóban megértem, s jól tolmácsolom azt, amit a szívem szavakkal sosem, de rezgéssel igenis tudat velem?Biztos, hogy éppen jó időzítéssel, pont jó léptékkel, kivételesen jó ösvényen vezet, s tanít engem az élet? Ha ennyire hiszem, már-már egészen tudom, akkor merem így élni az életem? Vállalok minden felelősséget? Merek dönteni érzésre? Vagy meg-érzésre? Egyáltalán milyen, amikor nem csak nagyzolok ezzel, és az egész kapcsolatra a bensőmmel, nem csak hobbiként tekintek? Létezik ilyen életvitel? A tökéletes összhang saját lényegemmel, tényleg valósággá lehet? Ez nem csak a fejemben lehetséges? Hiszem, hogy nem! És hihetnék magamnak, ugye?

A szemünk tán csak bőrt lát, de pezsgés van ott, örök mozgás, változás. Megérzem, ha hozzám ér az energiád. S, nem csak akkor, amikor a kézként felém nyúló energianyaláb fizikailag is simogatja a testet, amiben itt vagyok, jelen – azt, ami megtestesíti lényem. Akkor is, amikor álmodsz, amikor csak gondolsz, amikor beszélsz velem. Mindent, amit adnál nekem, megkapom, hisz nekem adod: sugárzod felém az érzéseket.