Mondjuk, mert a megérzéseim mindig bejönnek, mert a deja vu velem fekszik és kel, mert egyszerűen mindig érzem a szívemmel, amit a szavak már nem bírnak el. De félek, mert a hit felelőssé tesz.
Bízom magamban ennyire? Ha becsukom a szemem, figyelek, akkor elhiszem, amit a bensőm mutatni akar nekem? S, ha a „hiszem” egyszerre tetté lesz, akkor felelősséget is vállalok érte? Igaz, amit látok, érzek, tapasztalok? Hihetem? Vagy szükségem van még egy sor kérdőjelre?
Tényleg az ős-forráshoz járkálok éjjelente, majd az álmomból ébredve igaz-igazat mesélek? Komolyan merem állítani, hogy olykor valóságosabb a hang bennem, mint bármi, amit kívülről meghallhatok a fülemmel?Valóban megértem, s jól tolmácsolom azt, amit a szívem szavakkal sosem, de rezgéssel igenis tudat velem?Biztos, hogy éppen jó időzítéssel, pont jó léptékkel, kivételesen jó ösvényen vezet, s tanít engem az élet?
Ha ennyire hiszem, már-már egészen tudom, akkor merem így élni az életem? Vállalok minden felelősséget? Merek dönteni érzésre? Vagy meg-érzésre? Egyáltalán milyen, amikor nem csak nagyzolok ezzel, és az egész kapcsolatra a bensőmmel, nem csak hobbiként tekintek? Létezik ilyen életvitel? A tökéletes összhang saját lényegemmel, tényleg valósággá lehet? Ez nem csak a fejemben lehetséges?
Hiszem, hogy nem! És hihetnék magamnak, ugye?