Talán nem az a feladatom, hogy ösztönösen tudjam. Talán tévednem, ismételnem, tapasztalnom kell. Talán ráébrednem kell.
Nézz rám, már csak én hiszem. Kérnél arra, hogy ne tegyem? Hogy adjam fel?
Nézz a lelkembe, olvasd el a történetem. Most már ismered. Milyen? Ezentúl ne csak nézz, láss engem!
Szeretem. Szeretem, hogy ez van megírva nekem. Szeretheted együtt velem. Talán megérted, hogy mást tenni felesleges. Békés vagyok, mert jól ismerem ezt a történetet. Tökéletes.
Ha egymagam is, de hiszem. Mert minden mondat ismerős nekem. Vállamat nem nyomják felesleges terhek, hisz tudom jól, repülni születtem. Madár a lelkem.
Ne félts, ha zuhanok, éppen repülni tanulok. S, én hiszem, hogy szárnyalok!
Beszélj, amikor vágnak, amikor remegnek, amikor könyörögnek, hogy ne mondd el őket. Amikor kimondatlanul csimpaszkodnak szádba a szavak, mert nem leheled, nem formálod őket – mert nem megy, mert lehetetlen. Mégis várod, hogy megértsenek.
Csak értenéd a rezdülésem, a mozdulatot a karom végén, tenyeremből nyíló ujjam hegyén. Némán is beszélek, minden pillantásomban másik történet található meg. Hisz a meg nem nyilvánultban is gazdagság van, ott, ahol a determináltság csak egy kitalált fogalom, sőt, távoli rágalom. De mindenképpen a szavakat akarod, hogy mondjam el őket, mert másképpen nem megy. Megteszem, képes vagyok. De nem lesz olyan varázslatos.
Van, ahova neked is jönnöd kell, a hegyet nem hozhatom folyton hozzád, a hátamon. Jók a szavak, egy darabig kitűnő társak. Aztán az elmúlott darab után, az a feladatuk, hogy ne kísérjenek tovább. Törvényszerű, hogy cserbenhagynak. Ez az a pont, ahol kezdetét veszi az igazi tapasztalás. Kérheted, hogy beszéljek tovább, mert talán még nem érted, hogy a csend is törődő barát.
Csendben beszéljünk tovább, mert az asztalunknál nem lehet vendég a determináltság. Csak fogd a kezem nyugalommal, bizalommal, és ne használjunk szavakat. Engedd előbb érezni, mielőtt kitalálnád az érzést magát. Talán nem lesz belőle egy elmesélt történet, mert ahhoz túl kecses, hogy egy szögletes keretben jól érezze magát. De ez sose tévesszen meg!
Akárhányszor a szemembe nézel, megtalálod majd történetünk nyomát!
Kopogsz, de nem nyílik. Mindig nyílott, de most nem nyílik.
Sosem nyílott igazán? Nincs jogod ezt feltételezni.
Oké, fáj. De ez boldogság. Van egy ajtó, ami kopogásra vár.
Te vagy a kopogás.
Tényleg sokat álmodom. Talán ezért érdekel az álomfejtés – meg talán azért, mert ha valami, hát akkor az álmaink tényleg belülről jönnek. Mindjárt más értelmet nyer a befelé figyelés: ott van a meditáció, az elcsendesedés, az önmegtalálás, és minden, tényleg minden tanítás arra bíztat, hogy figyelj befelé. De valamiért az álmok átesnek a szitán, mintha az álmokra nem vonatkozna ez a szabály. Kaptak egy külön kategóriát, és kész.
Pedig komplett leveleket tartunk a kezünkben, csak valamiért nem olvassuk őket el – legalábbis nem rendesen. Persze mint mindenhez, ehhez is van könyv, útmutatás, de talán van ezekben egy cseppnyi ámítás. Hisz nem rejlik bennük valódi megoldás. Így ha végre figyelembe is vennénk magunkat, és keresnénk azokat a fránya válaszokat, akkor hamar világossá válna számunka, hogy tulajdonképpen nem rendelkezünk mankókkal. Megtanulni járni egyéni feladat.
Szóval van egy ilyen könyv a polcomon, és van, hogy a kezemben is forgatom. De az eddigi tapasztalat az az, hogy az útmutatásnak szánt sorok, csak még jobban összezavarnak. Mintha úgy akarnám megérteni magamat, hogy külső segítségre várok – holott a tanítás az, hogy belül vannak a válaszok. Kezdésnek tényleg nem rossz, de amikor eljutsz arra a pontra, hogy szinte akármi akármit jelenthet, akkor élhetőbb módszerhez kell folyamodnod:
Mert mondják, hogy minden szimbolikus. Le van írva például, hogy ha kígyóval álmodsz, akkor az jelenthet alattomos támadást, jelképezheti a megújulást és gyógyulást, de lehet a csábítás megnyilvánulása is – vagy spirituális energiák, örök fiatalság, a teljesség jelképezése és így tovább..
De az álmodat Te láttad, és Te élted át. Egyik könyv sem fejtheti meg helyetted, ha egyszer annyira egyedi a kódolás, hogy az csak neked, és kizárólag neked nyerhet valódi értelmet. Mondhatja-e valaki, hogy nincs igazad? Hogy hibás a megoldás? Tudhatja-e bárki helyetted, hogy a leveledben álló üzenet szó szerint értendő vagy szimbolikus?
Tudhatod-e Te magad, hogy amit láttál, átéltél és megéltél az képzelgés, véletlen vagy szándékos üzenet? A jövőt láttad, feldolgoztál egy sérelmet, vagy csak túl sokat ettél vacsorára? Az összes butaság? Az összes igaz? Vagy egyszer ez, egyszer az? Na, és mikor melyik a helyes válasz? Erre egy könyv sem ad, és nem is adhat egyébként választ.
Mi lenne, ha megint magadban keresnéd azt a bizonyos érzést? Mi lenne, ha tényleg nem csinálnál mást, csak egy kicsit odafigyelnél magadra? Mint az írásnál: nem az a lényeg, hogy mi van odaírva, hanem az, hogy neked mit jelentenek a sorok. A tökéletesen egyéni életedben, milyen jelentéssel bírnak az álmaid? A választ Te tudod!
Ha a lehetetlent, és az annak tűnő dolgokat is mered kérni, akkor ne csodálkozz, hogy azok lehetségesek lesznek:
Meg fog lepni az élet!
-Igen, megígértem. De bár ne tettem volna ilyet!
-Mire véljem ezt? Hogy érted?!
-Jól hallottad. Bánom, hogy ilyen naiv voltam. Kértél, hát én szavamat adtam: felesküdtem arra, hogy virág leszek, s, hogy sosem leszek tövises.
-Így volt, pontosan. És én hittem is neked! Aztán becsaptál ezzel az egésszel. Nem is értem, hogy mit képzeltem!
-Én sem értem. Tudod miért? Mert rózsa vagyok, a fene egye meg. Nem hazudtam neked, sosem tettem volna ilyet. Én őszintén hittem, hogy menni fog ez a virág dolog. És jól tettem, hisz virág is vagyok – csak éppen tövises. Próbáltam, mindenemmel próbáltam más lenni, mint amilyennek lennem kell, de a sorsa elől nem menekülhet az ember.
-És akkor most mit vársz? Mentselek talán fel? Dobálózol nagy szavakkal, csak hogy kibújj a felelősség alól!
-Éppen ellenkezőleg! Vállalok minden felelősséget, és az sem érdekel, hogy felmentesz-e vagy sem. Miért kértél egyáltalán ilyen képtelenségre?! Kimondtad szavakkal, hogy belőlem csak a virágom kell. Hogy szeretsz, csak sose legyek tövises, mert az a legnagyobb félelmed. Tehetek én róla, hogy mindkettő részem?
-Máris én vagyok a hibás, ahogyan az mindig lenni szokott! Egyszerűen nem fér a fejembe: te hazudtál, te szegted meg az ígéreted, és képes vagy rám kenni az egészet!
-Hazudtam, hazudtam, miért jössz folyton ezzel? Igen, talán hazudtam, de nem úgy, és nem akkor, ahogyan te azt hiszed. Hisz leginkább magamat csaptam be, amikor ígéretet tettem neked, és téged is csak így téveszthettelek meg. Aztán hazudtam magamnak minden egyes nap, hogy nem vagyok tövises. De nőni akartak a tüskék, nem tarthattam magamban őket!
-Akkor miért nem szóltál? Miért nem mondott semmit a szád, hogy a tervedben történt egy kis változás?!
-Szólni? De hisz szégyenben éltem! Gondolni sem mertem a tövisekre, nem hogy szólni mertem volna róluk. De tudod, így vagy úgy, előjöttek – nem tudtam többé rejtegetni őket. Ilyen az élet. És akkor álltam ott, tövisesen, szégyenben, és a szirmaimról teljesen megfeledkeztem. Ezt tette velem a neked tett ígéretem! Csak az járt a fejemben, hogy többé így nem kellek neked..
-Jó, felfogtam, hogy valójában mire kértelek. Talán lehettem volna másmilyen, de csak ennyire voltam akkoriban képes. Gondolod, hogy a tövisekkel együtt nem kellenél nekem?
-Nekem kéne tudni? Sosem mertem megkérdezni, olyan nyilvánvalóvá tetted az elvárásaidat! Sosem mondtad, hogy tulajdonképpen akármilyen lehetek, te mindenképpen szeretsz. Hogy nem a virág, nem a tövises a lényeg, hanem a bennem rejlő élet. Hogy lehetnék madár is akár, vagy ember, neked mindegy. Sosem mondtál ilyet! Éppen ezért sosem kellett volna megígérnem neked..
-Hisz miért ígérnél bárkinek is ilyet, ha nyilvánvaló, hogy nem tudja, miről szól a szeretet. Értelek.
-Szuper, tényleg szuper, csak ez most már kicsit kevésbé lényeges, nem? Egész lényemet tagadtam érted, holott ha én lennék megírva neked, szeretnéd a buta töviseimet! Örülök, hogy erre végül ráébredtem.
-Most is lényeges! Féltem, érted? Megrémített a gondolat, hogy esetleg nem csak egy sima, egyszerű virág vagy. Aggasztott, hogy lesznek tövisek is a történetben, és azok majd szétszabdalnak engem. Féltem!
-És? Én is féltem, hogy az egyetlen, Napnál is világosabb kérésednek sosem felelek majd meg!
-Igen, de nem érted. Mindenemmel szeretlek. Annyira, hogy az már nem fér bele ebbe az életbe. Sejtettem, hogy lesznek tövisek, és féltem, hogy azok okozzák majd a vesztem – féltem, mert ez sem érdekelne. Felőlem húsevő virág is lehetnél, vagy nagy, trampli ember. Nem érdekel! De igenis féltem tőled, és a mindenedtől, mert tudtam, hogy megérkeztem. Hogy innen, mellőled, szívem szerint már sehova sem megyek!
-Akkor miért ígértettél velem ilyen képtelenséget? Hogy könnyebb legyen az életed?
-Talán. És azért is, mert kicsinek éreztem magam – mert megrémített a gondolat, hogy halni is képes lennék érted. Tudtam, hogy rád vártam egész életemben, de talán még nem álltam rád készen.
-Mindenki azt az érzést keresi, ami nekünk, kettőnknek már megvan. Mit érdekel minket a félelem? Miért pazaroljuk az időnket? Miért nem élvezzük inkább a napsugarakat, és vagyunk végre szerelmesen szabadok, végtelenül boldogok?
-Nézd, az elején jól mondtad. Nem az időnket pazaroltuk, csak tanultunk. Az ember tényleg nem menekülhet a sorsa elől. Nekem előbb ígéretre kellett bírjalak, és helyet kellett adnom a tövisektől való félelmeimnek. Bíznom kellett abban, hogy csak virág vagy, hiszen csak erre voltam képes akkoriban. Aztán éreznem kellett azt, hogy becsapsz, felfogni, hogy te egészen más vagy. Növekednem kellett ahhoz, hogy lássalak, hogy teljes valódban láthassalak. Végül pedig rá kellett ébrednem, hogy te mindenhogyan a lelkem darabja vagy. De tudod, az ilyesmi nem megy hamarabb..
Nem csak te ismered a történetedet – mindenki más is ismeri körülötted. Te is ismered az övéket, ezért is kotyogod néha el.
Mint Jancsi és Juliska, hagyunk magunk után morzsákat. Járunk egymás álmában, történetében, és ott is, ahol a közös dolgaink vannak. Természetesen tudunk dolgokat. Ezekről anélkül pletykálunk, hogy az egyáltalán tudatos volna. De ha figyelsz, észreveszed a morzsákat.
Kimondunk dolgokat, pont jókor mondjuk azokat. Jókor szól hozzánk egy idegen, vagy a lelkünknek legkedvesebb – tudják? Persze, hogy tudják. Életed legjobb tanácsait is így adtad, te magad. Hallgattál egy történetet, és mintha ismerősnek érezted volna – mert ismerted, még ha az ki is volt fordítva. Az ilyenek nem múlnak el nyomtalan.
A bennünk lévő végtelen nem szótlan. Állandóan szórja a morzsákat – azért, hogy észrevehessük azokat. Egy idő után pedig világossá válik számodra, hogy nem csak a tiéd a történet – belátod, milyen szövevényes – s, akkor megérted, hogy miért pont velünk kötött össze az élet!
Miért jó tudni? – kérded. Azon kívül, hogy türelmet kell gyakorolni, és kínzásnak is tűnik, valójában áldás – egy másféle, mint amilyeneket eddig ismertünk. Mondod, hogy nem akarnád tudni előre, hisz úgy elveszne az izgalom, s én nem hibáztathatlak ezért. Én is féltem, hogy elvész az a csodás, kínzó, éltető izgalom. De találtam másféle izgalmat: nem a kételyét, hanem a bizonyosságét.
Igen, a bizonyosságnak is van izgalma: többé már nem azt kérded, hogy valami megtörténik-e vagy sem – ezen túllépve arra vagy kíváncsi, hogy hogyan és miként fog táncolni veled az élet. Bizonyos, hogy eljönnek történések az életedben, ezért megtörténésüket már nem kérdőjelezed meg. Azt viszont nem tudod, hogy a bizonyosság hogyan bontakozik ki előtted, hogy hogyan borul virágba az egész életed. Lesz vagy ezer másik kérdésed az előző helyett: hol, mikor és hogyan történik veled az, amiről már rég biztosított az élet?
Sokan ezen a ponton kérdőjelezik meg újra az egészet: ha nem kapnak válaszokat, akkor visszatérnek az eredeti kérdéshez. Bizonyos még az a bizonyosság az életemben? Tényleg megtörténik majd velem? Igen vagy nem?
Visszatérnek a kezdeti kínokhoz, mert kivárni azt, amit elkotyogott már az élet, túl nehéznek bizonyult. Pedig maga a bizonyosság nem változott – mégis, könnyebb egyetlen kérdéssel kínlódni, mint megválaszolva azt, még több kérdés ölelésében elveszni: Felkérnek táncolni? Ki kér fel, mikor és milyen érzéssel? Hogyan táncolunk, meddig, milyen lépésekkel?
Ha már kérdezted, válaszolok. Azért szeretem tudni, mert az eddig félig izgalmas „megtörténik-e vagy sem” dilemma helyett, most valami egészen mással ajándékozott meg az élet. Már régóta tudom, hogy táncolok. S, ha a sok kérdés terhes is néha, nem sajnálom ezt a bizonyosságot.
Láthatok egy táncot, melyet velem táncol az élet – melynek lépéseit előre nem ismerem – csak azt tudom, hogy a végén ölelés lesz. Tiszteletre tanított ez, türelemre, hitre. Egyszerre élem meg, és egyszerre kísérem figyelemmel a saját életemet. Mondhatom, hogy a színház bérletem nem csak az előadásokra érvényes: színfalai mögé hívott az élet, hogy értsem meg a lényeget, csodáljam, tiszteljem, s legyek belé szerelmes. Ez a szerelem pedig olyan, mint egy végtelen energiaforrás. Átjár, éltet, emel. Engem nem az érdekel, hogy valaha megtapasztalod-e ezt, hanem az, hogy mikor teszed!
Hát nem érted? Ha akarod, ha nem, szövevényes fonalakból áll az élet. Növekszünk egymás mellett, s életünk látszólag egymástól független. De a felszín alatt, egymásba kapaszkodva tűrjük a szelet. Hol az enyémet, hol a tiédet, de van, hogy közös szelünk ingatja meg hitünket.
Azért növekszünk egymás mellett, hogy gyökereink összeérhessenek. Valamiért tőled vagyok erősebb, és te éntőlem. Emlékszel? Voltak mellettünk díszes növények, de mind elmúltak idővel: csak mi maradtunk, szinte teljesen közös gyökérzettel. Talán nem látványos, talán érthetetlen, gondolhatod, hogy véletlen: mégis, ez az oka annak, hogy olyan szilárdan állunk a viharos szélben.
Ezért kérlek mindig, hogy ahogyan felfelé, úgy lefelé is növekedj. Hisz szelek mindig jönnek – mikor kedvesek, szelídek, mikor mérgesek. Ki tart meg? Elviselem a szeleidet, holott nem engem illetnek – engem is érintenek, mert ott állok melletted. Ezt jelenti összefonódni veled, s az életeddel.
Együtt hajladozunk, ha kellemes, és együtt, ha veszedelmes. Szeretem a közös gyökereinket! Azért, mert elszigetelten néha könnyebb – mert hiszed, hogy nem kellenek azok a gyökerek, attól még szükségesek. Szükségesek az összefonódások másokkal, az indák és hajszálerek belőled mások lelkében. Kötődjetek! Gyökerek nélkül nincs élet.
