Beszélj, amikor vágnak, amikor remegnek, amikor könyörögnek, hogy ne mondd el őket. Amikor kimondatlanul csimpaszkodnak szádba a szavak, mert nem leheled, nem formálod őket – mert nem megy, mert lehetetlen. Mégis várod, hogy megértsenek.
Csak értenéd a rezdülésem, a mozdulatot a karom végén, tenyeremből nyíló ujjam hegyén. Némán is beszélek, minden pillantásomban másik történet található meg. Hisz a meg nem nyilvánultban is gazdagság van, ott, ahol a determináltság csak egy kitalált fogalom, sőt, távoli rágalom. De mindenképpen a szavakat akarod, hogy mondjam el őket, mert másképpen nem megy. Megteszem, képes vagyok. De nem lesz olyan varázslatos.
Van, ahova neked is jönnöd kell, a hegyet nem hozhatom folyton hozzád, a hátamon. Jók a szavak, egy darabig kitűnő társak. Aztán az elmúlott darab után, az a feladatuk, hogy ne kísérjenek tovább. Törvényszerű, hogy cserbenhagynak. Ez az a pont, ahol kezdetét veszi az igazi tapasztalás. Kérheted, hogy beszéljek tovább, mert talán még nem érted, hogy a csend is törődő barát.
Csendben beszéljünk tovább, mert az asztalunknál nem lehet vendég a determináltság. Csak fogd a kezem nyugalommal, bizalommal, és ne használjunk szavakat. Engedd előbb érezni, mielőtt kitalálnád az érzést magát. Talán nem lesz belőle egy elmesélt történet, mert ahhoz túl kecses, hogy egy szögletes keretben jól érezze magát. De ez sose tévesszen meg!
Akárhányszor a szemembe nézel, megtalálod majd történetünk nyomát!
