Kopogsz, de nem nyílik. Mindig nyílott, de most nem nyílik.
Sosem nyílott igazán? Nincs jogod ezt feltételezni.
Oké, fáj. De ez boldogság. Van egy ajtó, ami kopogásra vár.
Te vagy a kopogás.
Az út, amit magamért járok. Az olyan, amit nem képzeltem. Amire mégis, mindig is vágytam. Mert az egyszerű az üres, a macerás pedig a szívemben lüktet. Szeretném azt hinni, hogy
-Igen, megígértem. De bár ne tettem volna ilyet! -Mire véljem ezt? Hogy érted?! -Jól hallottad. Bánom, hogy ilyen naiv voltam. Kértél, hát én szavamat adtam: felesküdtem arra, hogy virág leszek,
Add a kezed, nyúlj felém! Mutatnék valamit. Érzed, ahogy dobog? A lüktetést, pulzálást, rezgést? Pár pillanat, és az enyém összhangba kerül a tiéddel – és ez fordítva is igaz, majd
Mindenképpen jobb lesz. Én mondom. Kitől lesz jobb? Mitől lesz jobb? Miért lesz jobb? Tőlem lesz jobb, mert jelen vagyok, hogy változást eszközöljek az életemben. A döntésemtől, a gondolatiságomtól, a
Beszélj, amikor vágnak, amikor remegnek, amikor könyörögnek, hogy ne mondd el őket. Amikor kimondatlanul csimpaszkodnak szádba a szavak, mert nem leheled, nem formálod őket – mert nem megy, mert lehetetlen.
