Nem csak te ismered a történetedet – mindenki más is ismeri körülötted. Te is ismered az övéket, ezért is kotyogod néha el.
Mint Jancsi és Juliska, hagyunk magunk után morzsákat. Járunk egymás álmában, történetében, és ott is, ahol a közös dolgaink vannak. Természetesen tudunk dolgokat. Ezekről anélkül pletykálunk, hogy az egyáltalán tudatos volna. De ha figyelsz, észreveszed a morzsákat.
Kimondunk dolgokat, pont jókor mondjuk azokat. Jókor szól hozzánk egy idegen, vagy a lelkünknek legkedvesebb – tudják? Persze, hogy tudják. Életed legjobb tanácsait is így adtad, te magad. Hallgattál egy történetet, és mintha ismerősnek érezted volna – mert ismerted, még ha az ki is volt fordítva. Az ilyenek nem múlnak el nyomtalan.
A bennünk lévő végtelen nem szótlan. Állandóan szórja a morzsákat – azért, hogy észrevehessük azokat. Egy idő után pedig világossá válik számodra, hogy nem csak a tiéd a történet – belátod, milyen szövevényes – s, akkor megérted, hogy miért pont velünk kötött össze az élet!
