Hát nem érted? Ha akarod, ha nem, szövevényes fonalakból áll az élet. Növekszünk egymás mellett, s életünk látszólag egymástól független. De a felszín alatt, egymásba kapaszkodva tűrjük a szelet. Hol az enyémet, hol a tiédet, de van, hogy közös szelünk ingatja meg hitünket.
Azért növekszünk egymás mellett, hogy gyökereink összeérhessenek. Valamiért tőled vagyok erősebb, és te éntőlem. Emlékszel? Voltak mellettünk díszes növények, de mind elmúltak idővel: csak mi maradtunk, szinte teljesen közös gyökérzettel. Talán nem látványos, talán érthetetlen, gondolhatod, hogy véletlen: mégis, ez az oka annak, hogy olyan szilárdan állunk a viharos szélben.
Ezért kérlek mindig, hogy ahogyan felfelé, úgy lefelé is növekedj. Hisz szelek mindig jönnek – mikor kedvesek, szelídek, mikor mérgesek. Ki tart meg? Elviselem a szeleidet, holott nem engem illetnek – engem is érintenek, mert ott állok melletted. Ezt jelenti összefonódni veled, s az életeddel.
Együtt hajladozunk, ha kellemes, és együtt, ha veszedelmes. Szeretem a közös gyökereinket! Azért, mert elszigetelten néha könnyebb – mert hiszed, hogy nem kellenek azok a gyökerek, attól még szükségesek. Szükségesek az összefonódások másokkal, az indák és hajszálerek belőled mások lelkében. Kötődjetek! Gyökerek nélkül nincs élet.
