Lépcsőfok, amire egyedül lépsz fel. Lent hagyod, ami többé nem téged illet. Ott hagyod a bizalmatlanságot, ami úgyis csak ritkán, szinte sosem hagyott nyugton. Megtettem mindent? Igaz-igaz módon élek? Nyavalygok vagy a tettek vezérelnek? Elhiszem, amit érzek? Megélem? Megélem. Úgy élek! Tényleg a szívem szerint élek. Én akartam így, én kértem. Minden felelősséggel együtt, az összes nehézzel, facsaróval, hitetlenkedővel és károgóval, de a búgóval meg sziporkázóval is. Úgy élek! Büszke erre, mindenképp lehetek. A lépcsőfokon ülve, ahova egyedül jöttem, azt mondom, megérte. Őszintén élek. Amikor hasonlítgattam magam és fájt, amikor nem értettem, hogy az enyém miért olyan más.. Én akartam így, én kértem. Döntöttem róla, hogy így legyen, s ez az ár, amit fizetek. Érte, megérte. Magamért, annyira megérte! Mert meseszép ez a táj, ami a szívemben ránk vár.
Azok a jó szándékú szavak..
2020.04.30.
Nem olyan egyszerű felismerni a megfelelési kényszert, hisz halkan jár, és csak nagy ritkán kiabál. Ezért is hittem sokáig úgy, hogy csak negatív megerősítések kapcsán kerülhet belénk. De ez az
