Az ösztön vagy nekem – minden reggel, amikor kinyitom a szemem. Az életérzés, amivel élem az életem. A lendület, a hidegrázás, a sejtelem. A teljesség vagy nekem.
Add a kezed, nyúlj felém! Mutatnék valamit. Érzed, ahogy dobog? A lüktetést, pulzálást, rezgést? Pár pillanat, és az enyém összhangba kerül a tiéddel – és ez fordítva is igaz, majd
Hogy van az, hogy csak én hiszem? Hogy egyedül kell? Hogy ez az egész szembemegy mindennel, és mindenkiével. Mindenki történetével. A világ tele jelekkel, de senki nem figyel. Mindenki mást
Ami most túlzásnak hangzik, tudod, a jó sztorihoz való kontraszt.. Bárcsak az volna! Lenne üres frázis, amit jól esik mondani, s ízesen lehet mesélni. Ami az örömtelit segít jobban megbecsülni.
Nem az fáj, hogy így alakult, hogy nekünk, kettőnknek nem jött össze. Az fáj, hogy kettőnk helyén sosem lett béke.
Érdekel, mert bonyolult, mert több, mint aminek látszik. Mert lépten nyomon megtörténik mindenkivel. Hol poklot élve, hol mennyet ölelve, belesodródva és kikászálódva belőle. Mert az elmém nem értheti meg teljesen
