Az ösztön vagy nekem – minden reggel, amikor kinyitom a szemem. Az életérzés, amivel élem az életem. A lendület, a hidegrázás, a sejtelem. A teljesség vagy nekem.
Minden énemben ott vagy. Sohanemlátottakban. Vasmacska vagy. Voltál. Szabad. Néma ordítás, amit az összetartozás melegsége takar. Hála vagy. Hogy éppen így voltál. Szabad.
Hagyni folyni, ha már úgysem lehet megállítani. Nem is kell az útjába állni. Kifelé – nyögi – engedjetek menni! A világotokat akarom látni. Úgy, ahogyan még sosem.. Folyni az élettel,
Szerethetnél feketén – tudod, mint a kávét. Úgy, ahogy vagyok, teljes valómban. Talán már nem díjazom a folytonos kontextus keresést: kívánj cukorral, hideg tejjel vagy éppen tejhabbal. De méz is
Mindegy, hogy őszinte vagy-e. Hogy kifelé, a nagyvilágnak ki tudod-e mondani, szavakba tudod-e önteni. Te ott, belül, ezerszázalékig hallottad a választ. A kérdést, ami mindig zaklat, a traumát, ami feldolgozatlan,
Használjuk, mint szófordulat. Díszes mondat. Odavetjük egymásnak. Azt mondjuk, hogy szeretünk. Észre sem vesszük, mennyire súlytalan a beszédünk. Hogy egyetlen pillanatnyi próbát sem bírna ki. Az élet, játszani, véletlenül se
