Az ösztön vagy nekem – minden reggel, amikor kinyitom a szemem. Az életérzés, amivel élem az életem. A lendület, a hidegrázás, a sejtelem. A teljesség vagy nekem.
Múltban lévő árnyakban, félénk, gyáva figurákban, gyakran használt szó: a sajnálom. Ott maradtok a múltban, az ezeregy csalódásban, a soha ki nem sírt könnyben, az ordításban. Fejjel a falnak őrültségben,
Érezzem magamon, éljem át, képzeljem a sorsodat. Akkor is, ha nekem azt nem szabad. Vajon másikat kaptam, vagy ugyanazt? Megérint a gondolat. Hisz mindig enyém a tiéd másik oldala.
Szerethetnél feketén – tudod, mint a kávét. Úgy, ahogy vagyok, teljes valómban. Talán már nem díjazom a folytonos kontextus keresést: kívánj cukorral, hideg tejjel vagy éppen tejhabbal. De méz is
Nem az fáj, hogy így alakult, hogy nekünk, kettőnknek nem jött össze. Az fáj, hogy kettőnk helyén sosem lett béke.
Gyakran bennem van a vágy, hogy olvasás közben aláhúzzam könyveimben azokat a részeket, amelyek különösen kedvesek nekem. De rendre nem teszem, valamiért nem visz rá a lélek. Az jár ilyenkor
