Őt akarom, vagy magamat. Őt vagy mást, melyik verziómat? Nem vagyok biztos, pedig tudnom kéne, s ez így tarthatatlan. Amíg nem tudom.. nem próbálhatom meg? Lehetek csak úgy, kíváncsi? Felfedező? Dóra? Lehetne oké az, hogy meglesem a szívemet fizikai valódban..? Elfogadhatom magamat azért, mert csukott szemmel, háttal, a tapasztalás nélkül nem érzem magamat biztosnak? Vajon rámförmedsz majd, ha nevetni akarok veled, s megnézni, miként érzem magamat? Belenézni a tükörbe, megpillantani benne magamat. Így akarom látni magamat mindennap? Baj, hogy ez így rólam szól, magamról, teljes valómban? S, rólad, hisz a szemeimben csodálod a csodádat. Rendben van? Játsszunk inkább, szívvel, szívből. Csintalansággal, mert azt már ismerjük, igazán szeretjük egymásban. A legjobb verzióm úgyis a játszótársad – már kipróbáltam. Őt akarom, magamat. Ezt a verziómat.
Flóra Babett
A szívből jövő spiritualitás. Az elkerülhetetlen akarás, ami jobbá tesz, ami nem hagy más választást. Az akarok lenni, olyan akarok lenni, tapasztalni akarom, élni akarom. Tiszta a szándékom. A fejlődést választom. Változtatom a világot, változtatom a történetet, magamat változtatom. Felelősséget vállalok. Tiszta a spiritualitásom. Szerinted messzire jöttem? Szerinted megváltoztam? Szerinted máshogy gondolkozom? A szívem kérte, a szívem kényszerített, a szívem intézte el. Mert éreztem mindenemmel. Ebből van a spiritualitásom, az akarásom, a változtatásom. Az erőm. A földöntúli, a hatalmas, a kimeríthetetlen. Persze néha a neveden nevezem a fejlődésemet. Téged figyellek, érted lépek. Azt mondom, hogy miattad van. De tudjuk mindketten: miattam. A hatásom rád, leírhatatlan. Hatalmas. Mert helyetted, magamért csinálom. Egymásért, a közösért, a szívünk által. Akarod? Akard. Kezdd magaddal, s csináld magaddal. Magadért és általad. Tapasztald. S, a végén mondhatod a szíveddel, hogy mindezt miattam. Egymásért, a közösért, a szívünk által.
Gyönyörű vágyak, a lélek leggyönyörűbb terméből. Állsz az ablakában és kitekintesz a világra. Ahogyan nézel, amilyen szépet és meghatót kívánsz, olyat csak ebből hatalmas és mesés csarnokból lehet, amit hiába is nevezel, érzel kicsinek. Azt is tudod, hogy ez egy igazi hely. Néha mersz őszintének lenni. Költőnek, fennköltnek, varázslatosnak lenni. Elismerni, hogy ez igaz-igazként létezik benned, s tényleg, magadat így szereted. Járkálsz más termekben, nézel a különböző ablakokból a világra, de talán ez az a hely.. A változások benned, a növekedés vagy a gyötrőnek tűnő csiszolás lehet, hogy igazából fényes helyről érkezik? Ott születik meg az ötlet, az elgondolás, az a csodás érzelmi lenyomat, amihez sokszor valósággal kínzó út vezet? S, mi állunk a különböző termekben és vélekedünk. Hol így, hol úgy. Még mindig akarjuk azt a mennyeit, ami megszületett egyszer – mert az sehogyan nem múlik el. Szomjazunk rá, keressük, mert egyszer már megtaláltuk odabent. Látni akarjuk kint, tapasztalni, talán megosztani másokkal. Mert bennünk már létezik. Miért oly fontos, hogy megjelenik-e kint? „Mert az az igazi”? Az lenne a valódi? Hisz bennünk már létezik, mi lehetne annál igazibb? Talán azért kell, hogy amikor a különböző termekben sétálunk és szélsőségesen vélekedünk, ne tudjuk elfelejteni a fényes termet, s a csodát, amit életre hívott a szívünkben. A másik termek. Sokszínűek. De talán az az egy.. Az egy igazán igazi hely.
Eggyé válni akarok. Megsemmisülni, vagy másként mondva: a mindenségbe olvadni. Kiválasztom erre a szívemmel azonosat, mert megismerem messzi földről. Az élet kanyargós útjain sem veszítem szem elől, hiszen téren és időn át is hallom a dobbanásait. Rezgésük földöntúli. Eggyé válni akar. Velem, s velünk. Hallod ezt szívem? A szívét, s ahogyan vele beszélget. Emlékeznek ránk. Ketten ők, s az egységük jönnek értünk, kettőnkért. Hallod ezt szívem? Minden dobbanásod, útjelző. Nekik útjelző. Az ütemünk, ami oly páratlannak tűnhetett, ami oly rég és eleve van hangolva az övékre, szinkronba lendülhet. Talán hiszed, hogy éltető érzés ez. Ugye szívem? Hívószó, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, s egyszerűen nem is érdemes. De pusztító, lezáró, végzetes érzés is ez. Mert kört zár, befejez. S, amikor kész, akkor bizony vége. Ez lehet félelmetes. Minek is mondom.. ismered jól, az érzéseket. Ugye szívem? Tudod azt is, hogy beteljesülni mivel jár. Miért kezdtél erre vágyni, mit jelent az Egy, s abban hol van a különállóság elvesztése. Befejeződik a történet. Amikor kezdődött, amikor szerződtünk, amikor a maskaráinkat próbáltuk, s az izgatottság, kalandvágy, sőt, maga a tapasztalás volt bennünk az elhívás – talán nem is sejtettük, mennyire vágyunk majd a végére. Legyen vége. Oda akarunk érni, azzá akarunk lenni. Kerüljön bármibe. Olyan történetet akartunk, amit szenvedéllyel, ízesen és ezernyi kifürkészhetetlen szálon lehet vezetni, majd elégedett beteljesüléssel, könnyes szemmel, immár egyként lehet mesélni. A megsemmisülés pillanata előtt mondani: megvagy. Végre megvagy! És tényleg megvagy. Ez az a finálé.. legalábbis valami olyasmi. Az ölelés, amiből többet nem kászálódunk ki. Most legyünk így, vagy ezer, időben nem is mérhető „évig”, mert nem vágyunk másik történetre. Maradjunk megsemmisülve, együtt a mindenségben. A hol volt, hol nem voltnak, így van vége.
Mindig azt gondoltam, a szeretet a baj. Mert olyan helyzetekbe vezet, amik nagyobbak nálam, amik sokszor nehezek és fájdalmasak. Mivel nem láttam a megfelelő megoldást, s elképzelni sem mertem az igazán méltó végkimenetelt, a szeretetet hibáztattam. Bűnös érzés, gondoltam mindig titkon, szótlan. Most bátran mondom: elrontottam.
Hibáztattam valamit, amit nem irányítottam. Küzdöttem vele magamban, mert csak annyit láttam, hogy a helyzetem megoldhatatlan. Őrlődtem, mert nem tudtam jobb cselekedetre bírni magamat, s velem együtt a másikakat. Tettem ezt adott szereplőkkel, bizonyos élethelyzetben. Aztán, amikor azt éreztem, hogy megértettem.. talán mégsem a szeretet a baj? Akkor újabb vizsgahelyzetben találtam magamat.
Ez az egész nem lenne, ha nem érezném a szeretetet. Nem vágynék olyat, amit nem tudom, hogyan kell méltón magamévá tenni. Nem húzna mágneses erővel a szív, nem keverednék kellemetlen eseménysorozatokba, nem gyötörne folyton a helyes és helytelen, s talán az elmém se tartana ennyire kevésre. Gyenge szívű – ha mondhatná, mondaná pálcát törve a dobbanásaim felett.
Vizsgahelyzet. Éreztem, hogy kicsit sem sikerül úgy, ahogyan méltó vagy isteni volna. Már ott elrontottam, hogy a helyzetet hibáztattam, az érzést, az elemit bennem. Hogy tagadni akartam magam és a gazdagságot bennem, csak ez az egész ne történjen meg. Elrontottam ott, hogy nem ismertem a megfelelő hogyanokat, ráadásul felhagytam a keresésükkel. Elengedtem a hitet, hogy megmutatkozik az út, amin igenis járni lehet. Beértem kevesebbel.
Elrontottam, mert bár magam képes voltam magasröptű cselekedetekre ösztönözni, a szereplőket körülöttem hagytam gyarlónak lenni. Egy ponton túl nem vártam tőlük, hogy mutatkozzon meg bennük a fény, nőjenek fel, másszanak át falakat és mozdítsanak meg hegyeket.
Miért nem vártam?
Féltem, hogy sokat kérek. Még mielőtt esélyt kaptak volna, hogy nőjenek, hogy igazán méltón cselekedjenek, azt mondtam magamnak, hogy talán ehhez sosem érnének fel. Korlátoztam magamon keresztül a szívüket, hiszen a drámámban még gondolat szintjén sem volt hősi tett. Nem hittem. Nem hittem, hogy érek ennyit, hogy a nyomás körülöttünk gyémánttá tesz. Nem hittem, hogy megérdemlem. Kezdjük ott, hogy a szeretet eleve elrontott mindent.. ugye?!
Nem volt bennük nemes, hisz igazán sosem kértem őket, hogy azok legyenek. Az elvárások belül, ahogy tekintünk a világra, s amit szüntelen várunk a következő pillanattól, láthatatlanul megkötnek. Kötöttem magamat a megoldhatatlansághoz, a félig jó, összefércelt élettervekhez, s közben tapostam magamban az élőt és éltetőt. A szeretetet.
Mondanám, hogy másokat nem tudunk megváltoztatni.. és másokat, nem is. De magunkat, magunkon keresztül a drámánkat és a szerepeket, nagyon is. A hitünket, a meggyőződéseinket, az elvárásainkat az egész világgal szemben. Vajon mikor mondjuk, hogy valami elégséges és többé nem kérjük, inspiráljuk a mennyeire? Hol van az a pont, amit nem érzünk igazinak, mégis engedjük történni és folyni a szívünkön keresztül, hogy áradjon a tapasztalásunkba? Észrevesszük, amikor a félelem diktál bennünk, amikor túl kicsi a hitünk, s az önbecsülésünk?
Elrontjuk, mert befejezettnek tekintjük a történéseinket. Elkönyveljük rossznak, hibásnak, helytelennek, s egy életen át menekülünk megbánásunk árnyékában. Befogadjuk azt, amit magasabb szinteken kellene viszont látnunk, méltóbb formában kellene vele hálnunk, s vele eggyé válnunk.
A szeretet újra tapasztalásba hív egy élethelyzetet. Ott vagyok benne, szeretnék dolgokat belőle és áradni akarok, hogy megnyilvánulhasson a lényegem. Kérem, hogy az értékeimmel összhangban, legyen méltó lehetőségem erre. A fény nyilvánuljon meg, az isteni legyen jelen. Erőt gyűjtök, hogy nemet tudjak mondani a kevesebbre. Megfigyelem a jelenem és fegyelmezetten cselekszem a mennyeit belőlem. Minden szereplőtől, minden történéstől ezt várom, ezt követelem meg.
Engedem, hogy a szeretet mindenestül kitanítson, s tisztává tegyen. A vizsgahelyzetem feltehetően nem minősít engem, de én bizony vélekedni fogok magamról és a megnyilvánulásaimról: majd megsúgom, hogy ezúttal mit adott nekem a szeretet, s mennyit fogadtam el.
A kis történet a szívünk csücskében megmutatkozik a világ minden részében. Ezért többről szól, mint gondolnánk. Jóval többről.
Az életről, meg arról, ahogyan éljük azt. Elvről, értékről, világrendről szól, a szabályokról és határokról. A lényünkről, mely új formákat keres a tapasztalásra.
Itt vagyunk benne, a világban, s a történetben egyszerre, mégis tagadjuk magunkat érte. Mi ez, ha nem téveszme?
Itt vagyok benne, s nem találom a formát, amelyben lényem tényleg létezhetne.
Félek tőle. Úgy érzem, lehetetlen, máskor pedig, hogy nagyon is lehetséges. Ide-oda rángatnak az érzések, félelmek és elfáradt meggyőződések.
Új világra szültek, de még mindig a régi munkál bennem. Keresem, kutatom az igaz-igaz létet, aztán sorra eltévedek. Félek. Lebeszélem magamat, az érveim köddé lesznek, csak a puritán érzés marad meg. De az, lüktet.
Képviselnem kell, működtetni, kinyitni vele a teret. De érzem, teher. Amikor félek, a súlyát nem bírom el.
Kudarcom sejlik benne, az arconcsapás, hogy nem vagyok méltó a lényemre. Sosem lépem meg, sosem élem meg, csak maradok a könnyekre. Gördülnek, generációkon át siratják a lehetőséget. Az értéket, az elhívást és küldetést, amiért lépni kell. Érdemes.
A születő energia, ami robbanásra kész, bent marad. A megfogalmazott döntés, ami szerint nem éljük az életünket. Az újra és újra kipattantó szikra, ami nem lobbanhat tűzre, s így a parázs bölcsességéhez sem juthatunk el. Pedig kitartóan pattog bennünk az isteni, hogy vegyük észre.
Utakat nyit, ösvényeket, elágazásokat, hogy lépjünk végre. Haladjunk afelé, a szívünket is adjuk érte.
Hogy cselekedsz? Mit kezdesz a szíved csücskével? Mi lesz a történettel? A világot benned csitítod, vagy megtanulsz élni véle?
Mondani kell. Elsírni, formálni, megtapasztalni. Az érzéseket. Alkotni belőle, de ha kell, csak önteni formátlan. Megélni, ami belül van.”Megtanította szeretni a lelkem. Nem volt feltétel nélküli, tökéletesen tiszta. Volt benne érdek, meg akarás. Vágy, amerre jó lett volna lépni, sors, amibe illett volna beledőlni. Az örök kétely, s a választás: Tartozni az igaz helyre. Akkor is, ha azt nem értheti elme. Szembenézni a sötéttel, szeretni magadat érte. Létezni ezzel együtt, többnek lenni tőle. Megfutamodni, feladni, elcserélni, veszni hagyni. Azért mégsem. Értette belőlem. A szándékot, ami nem múlt, hiába került tengernyi időbe. Talán ezt is velem szerette. Ismerte a részem, ami morzsává lett. Végignézte. Szeretett. A picivel, amit adni tudtam, a kevéssel, ami őt illette. A mindennel bennem, hitte. Érzem. Velem együtt fedezte fel. Magát, mert kértem erre. Engem, mert bátor volt lépni érte. Bántott, hogy mindent feladtam érte. Megérte. Nem engedte, hogy megszűnjön bennem az élet: táncra hívott véle. Akkor hívott, amikor egy forgásra volt a végzet. Ösztönös volt, a szívében helyes. Emlékezett mindannyiunk helyett, akik feledték a lényeget. Egyszerű, tiszta érzések. Ennyi volt az élet. A fekete és fehér, meg a színes. Rosszul ítéltük meg. Az igazi volt, egy időre. Hős, ahogyan most érzem. Sosem kérte.. Legyek kevesebb, múljon el bennem, adjam fel. Inkább megtanított többnek lenni, elég nagynak. Méltónak saját magamra. Az elfogadással, amikor érthetetlen voltam, a néma tartozással, ami a sorsunkban van. Tanítóm lett, bölcsem. Hisz megtanította szeretni a lelkem. „Vinni a békét, ami így születik, szemlélni a csodát, ami az érzésekben rejlik. Megtanulni tisztelni, ami belül lakik.
Annak lenni, aki nem vagy. Szeretnél, de nem vagy. A változásról nem szóltak. Benne vagy a változásban, maga vagy a változó, mégsem tudod magadévá tenni. Tényleg erre kellett menni? Olyat csinálni, úgy csinálni, akkor csinálni. Most pedig, létezni. Ezzel együtt. Várni magadtól, hogy az légy, aki nem vagy. Szeretnél, de nem vagy. Fáj, ahogyan elhatalmasodik rajtad a verseny, amit egy verzióddal futsz. Neki, ő neki, megvan, ami neked nincs. Ott tart, ahol neked nyomod sincs. Neki, ő neki, nem kellett olyat, úgy és akkor csinálni. Elfogadni. Egyáltalán felismerni, hogy hányszor szorul titokban a szíved, amikor a futamot újra meg újra elveszíted. Nincs esélyed. Akkor mire fel a verseny? Egy ígéretnek. Az álomnak, amit csöppség rezgés óta álmodsz. Ami most nincs úgy. Nem lesz úgy. Később, másként, talán, valahogyan lesz – máshogy, picit hasonló. Nem lesz az ígéreteddel, az álmoddal egyenlő. Ez egy változás, amiről tényleg nem jött értesítő. Száradó könnyek nyomán nincs más teendő, mint jobbá tenni. Százszor merészebben álmodni, integrálni, birtokolni, mítosszá tenni. Mesévé, amiben hős vagy, amiben minden kanyar érted van. Rugalmas változóvá lenni, s folyni – a partról egyenesen a közepébe ugrani. Mondani: itt vagyok, hogy beváltsam az ígéretem, s az álmom valósággá tegyem. Talán elvesztettem a versenyt, lemaradtam egykori önmagamról, sőt, elhagytam félúton. Talán nem így képzeltem. De egyikünk sem. Változóvá lettem, hogy magam legyek, s igaz legyek. Hogy verseny helyett megéljem a történetet, amit mesélek.
Vannak határvonalak, a vonalak mentén kövek. Mérföldek. Valamelyikhez futva rohansz, egy másikhoz szinte lassúznod kell. Van, amelyik hív, egy másik sokkal inkább taszít. De időről időre – óhatatlan – megpillantod őket. Nézel: határ, vonal, kövek. Ezek szerint éppen lépek. Át valamin, fel valamire, túl ezen, keresztül azon. Innen el, oda. Jelentősége van. Akkor is, ha kavics, akkor is, ha szikla. Ha nincs kerítés, ha égig érő fal van. Széles a vonal vagy éppen cérna. Jöttél, s mész majd. A pillanatod emlékké, szellővé, csenddé válik majd. De amíg itt van: elmesélnéd neki? Mielőtt lépnél, s megpillantanád a következőt: megmártózni, szétnézni, benntartani a levegőt. Mesélni a hozzá vezető utat.
Megértem, ha keresed és kutatod. Az okot. Ha félsz, amikor úgy tűnik, nem találod. Az érzések benned, miért olyanok, s mikor lettek azok. Mitől lettek azok. Tudni akarod. Érteni, jóváhagyni, elismerni. Magaddal kedvesen bánni. Kívánod, mert elfogadásra van szükséged a mozduláshoz. Kiléphetsz egy helyzetből, amint átlátod: mehetünk, kész vagyok. De mi van akkor, amikor nem találod? Amikor nem érted, nem dolgoztad fel, s látszólag nem is tudod. Akkor ennyi? Az érzések megfoghatatlanok, neked pedig nincs rájuk okod. Nem is jogos, magadat így bántod. A tagadás készséges barátod, miközben erősíti a fogságod. Nincsenek is ott. Akkor belül miért kiabálok? Az érzéshez, tényleg kell a jóváhagyásod? Amit a szíved mond, muszáj lefordítanod? Bármit is érzel, érzed. Ez elég ok. Innen indulsz: vagyok, ahol vagyok. Ebben a pillanatban döntök úgy, hogy meggyógyulok. Az érzésekkel bennem, elfogadásban vagyok. Biztosan van okom rájuk, egy részükkel feltehetően dolgozni fogok. Lesz részük, amit magam mögött hagyok, anélkül, hogy megtalálnám az okot. Egyszerűen fókuszt váltok. Érzem őket, aztán tovább állok. Nem várok. Most vagyok. Mozdulok, mert érezni mindig fogok.