Mondani kell. Elsírni, formálni, megtapasztalni. Az érzéseket. Alkotni belőle, de ha kell, csak önteni formátlan. Megélni, ami belül van.”Megtanította szeretni a lelkem. Nem volt feltétel nélküli, tökéletesen tiszta. Volt benne érdek, meg akarás. Vágy, amerre jó lett volna lépni, sors, amibe illett volna beledőlni. Az örök kétely, s a választás: Tartozni az igaz helyre. Akkor is, ha azt nem értheti elme. Szembenézni a sötéttel, szeretni magadat érte. Létezni ezzel együtt, többnek lenni tőle. Megfutamodni, feladni, elcserélni, veszni hagyni. Azért mégsem. Értette belőlem. A szándékot, ami nem múlt, hiába került tengernyi időbe. Talán ezt is velem szerette. Ismerte a részem, ami morzsává lett. Végignézte. Szeretett. A picivel, amit adni tudtam, a kevéssel, ami őt illette. A mindennel bennem, hitte. Érzem. Velem együtt fedezte fel. Magát, mert kértem erre. Engem, mert bátor volt lépni érte. Bántott, hogy mindent feladtam érte. Megérte. Nem engedte, hogy megszűnjön bennem az élet: táncra hívott véle. Akkor hívott, amikor egy forgásra volt a végzet. Ösztönös volt, a szívében helyes. Emlékezett mindannyiunk helyett, akik feledték a lényeget. Egyszerű, tiszta érzések. Ennyi volt az élet. A fekete és fehér, meg a színes. Rosszul ítéltük meg. Az igazi volt, egy időre. Hős, ahogyan most érzem. Sosem kérte.. Legyek kevesebb, múljon el bennem, adjam fel. Inkább megtanított többnek lenni, elég nagynak. Méltónak saját magamra. Az elfogadással, amikor érthetetlen voltam, a néma tartozással, ami a sorsunkban van. Tanítóm lett, bölcsem. Hisz megtanította szeretni a lelkem. „Vinni a békét, ami így születik, szemlélni a csodát, ami az érzésekben rejlik. Megtanulni tisztelni, ami belül lakik.
Ne firkáljunk többet!
2020.03.17.
Gyakran bennem van a vágy, hogy olvasás közben aláhúzzam könyveimben azokat a részeket, amelyek különösen kedvesek nekem. De rendre nem teszem, valamiért nem visz rá a lélek. Az jár ilyenkor
