Lelked útja az én vizemen át vezet. Hullámom a te vitorlásod alatt vezekel. Sorsunk szele mindkettőnket nevel.
Kártya van a kezünkben. Nem döntöttük el, hogy játszmához kell, kártyavárhoz, vagy jövendöléshez. Csak forgatjuk a kezünkben, de nem tudjuk, hogy mihez kezdjünk vele. Nincs rálátásunk az asztalra, se egymásra – mintha vakon ülnénk egymással, az érzéseinkkel, minden szívdobbanással, csendben.
Talán ugyanaz a kártya mást jelent nekem, mint neked. Talán sosem ugyanazt az oldalát mutatja nekünk, talán másként találjuk, látjuk meg önmagunkat benne. Szinte égeti a tenyerem, le kellene tennem az enyémet. Ki kellene játszanom a lapom, lecsapni az asztalra, lesz, ami lesz. De széttép a félelem, mert onnantól nem dönthetek. Azzá válik a kártya, amivé válnia kell:
Döntő lépéssé egymás ellen folytatott játszmánkban – nyerek vagy veszítek – de nélküled teszem. Az is lehet, hogy gazdagítja a várat, amit az én kártyám, és a te kártyád is épít, éltet. De benne van a pakliban, hogy jóslattá lesznek kártyáink egymás mellett. Félek, de nem segít, ha a kártyámat elrejtem. A világ elől, előled, előlem. Azért húztam ezt a lapot, hogy egyszer letegyem.
Ha jól meggondolom, ezt a lapot tulajdonképpen nem letenni nehéz. Reszkető kézzel felhúzni, az volt veszedelmes döntés. S, ahogy a kérdés is mindig felfedi a hozzá tartozó választ, a felhúzás pillanatában tudtam, hogy milyen lesz majd letenni a kártyámat. Érzem, hogy itt az ideje.
Behunyom a szemem, az asztalra simítom a kezem, és belőle a kártyát elengedem. Innentől nincs döntésem. Míg az élet e pillanata itt van, a jelenemben, a fókuszomban – addig nincsen. Aztán kinyitom a szemem, és a következő pillanatban megint végtelen a lehetőségem. Látszólag feleslegesen féltem – de ez nincs így, csak tanít az élet. S, hogy soha ne felejtsem, szívembe vésem ezt a végtelenséget!
Őszinte leszek: mostanában nem akartam felmászni a fámra. Pedig maga vagyok a fa. Minden magassággal és mélységgel bennem, én vagyok a fa. S, ha nem másztam, ha nem váltam eggyé magammal, akkor mit csináltam? Magamon kívül, szinte elenyésző jelenléttel, csak ültem a fám tövében. Számoltam a fűszálakat.
Egyet elmondhatok: sok van, rengeteg van, tengernyi van. Karcolták a talpamat, simogatták, de vágták is érzékennyé vált bőrfelületeimet. Megérintettek, tele voltak élménnyel, mindenféle érzéssel. Nem arról van szó, hogy ne lenne dolgom ott fent, a magasban, csak arról, hogy a mélység is mesélni akart. Húzott magához a lenti érzelem-folyam, hisz ott is megannyi tapasztalás van. S, bár ismerem, szeretem, vágyom a felső ágakat, most egy ideig nem másztam. Csak ültem a fám árnyékában, akkor is, ha kicsit fáztam.
Olyan hely a fa töve, ahol az időnek megvan a sajátos törvénykönyve. Akkor mehetsz, ha már ültél eleget, de előbb sosem. Ez rendben van: van ilyen ciklus, van ilyen időszak, van ilyen paradigma – egyszer csak vége van, egyszer csak túlnővünk rajta. De addig, míg el nem érkezik ez a pillanat, csak ülni kell, érezni, néha tűrni, olykor eggyé válni a fűszálakkal. Jelen lenni a pillanatban, akkor is, ha nehéz, ha már menni akarsz, ha ez azt jelenti, hogy nem mászhatsz fel a fára.
Talán megviselt ez az időszak – talán madár lelkem veszélyt sejtett minden lent töltött órában, és egy percre sem érezte magát biztonságban. Talán hatalmasnak láttam a fámat, talán nem hittem el, hogy valaha is fentről láthatom még a csillagokat, a hajnalt. De vannak ilyen lépései az életnek, és bár nehezek, annál inkább szükségesek. Hiába éreztem azt, hogy megbénítva ragadtam egy túl fájdalmas pillanatban, hogy minden mozdulatlan, valójában mindvégig mozgásban voltam.
S, ha séta az élet, akkor csak lépnünk kell lépéseinket!
Ne csak odáig képzeld, hogy valami esetleg megtörténik veled, hanem lásd azt is, hogy mihez kezdesz a „megtörténés” után. Milyen vízió az, amelyik nem tartalmaz további terveket? Ami nem indukál semmi mást, csak magát? Valótlannak mondanám.
Hisz nem csak megkapod azt a fagyit, hanem meg is eszed, utána pedig megtörlöd a szád. Édes, hűs érzést hagyva maga után, vidáman sétálsz tovább. De ha csak fagyit látsz, az fél igazság. Nem csak egy csókot vágysz, hanem az embert magát – s, annak az egynek az összes oldalát. A reggeleket, az estéket, a civakodást. Csak egy csókot látsz? Álmodj tovább!
Nem egy papírdarabért tanulsz, hanem azért, hogy használhasd a tudást. Mondd, arról a pár elismerést nyújtó pillanatról szólt volna minden akadály, amit hátrahagytál? Vagy az életről, amit a tapasztalással magadban, többnek, jobbnak, másnak látsz? Vizionálj!
Ha választhatnék a között a pillanat között, amikor először tudom tökéletesen eljátszani álmaim darabját, és aközött, amikor szenvedélyesen játszom el ezredszerre érzésből, akkor az utóbbit választanám. Persze ez magában hordozza az előbbit is, de pont ezért szép tovább látni az orrunknál.
Ne csak az első vágyott pillanatig láss – van ott még annyi minden más! Láss tovább!
-Látod a tizenkét ajtót előtted? – kérdezte.
-Látom. De olyan egyformának tűnik az összes! – válaszoltam.
-Bizony egyformák. Mégis, válaszd azt, amelyik mögött a selymes bundájú, bújó cica van, könyvtorony tetején a fehér angyalkával, fahéj illattal, virágokkal, kúttal! – bíztatott, majd várt egy egészen keveset.
-Megvan? – faggatott máris.
-Meg. Azt hiszem, tudom, hogy melyik az! – kiáltottam fel egészen felbátorodva.
-Rendben van. Most azonban áruld el a titkodat! Hisz még mindig tizenkét teljesen egyforma ajtó áll előtted, Te valahonnan mégis tudod, hogy melyik vezet oda, ahol dolgod van.. Honnan tudtad, hogy melyik az? – érdeklődött.
A kérdés legalább egy örökkévalóságig vízhangzott az agyamban.
-Magam sem értem, nem gondolkoztam – motyogtam kissé összezavarodva, már-már védekező testtartásban.
-Azért felelj a kérdésemre, na! – pirított rám nyugtalankodva.
-Honnan, honnan, hát elképzeltem az általad felsorolt dolgokat, és egyszerűen tudtam, hogy melyik az! – magyaráztam a vállamat rángatva. Érezni lehetett, vonzott, hívott magához – erősítettem meg magam a saját állításomban. Mivel a csenden, bölcs tekinteten kívül nem érkezett semmilyen válasz, folytattam: Annyira nem éreztem a tizenkét ajtót egyformának. Talán ha mindegy lett volna, hogy melyiken megyek be, akkor más lett volna a helyzet. De nekem nem volt mindegy! – egy pillanatra megtorpantam a mondandómban, mintha megvilágosodtam volna. Ezen múlna minden?! – kerekedett ki a szemem. Ha tudom, hogy mit keresek, ha szinte érzem, átélem és tapasztalom is a jelenemben, akkor a vágyott út megnyílik előttem? – kezdtem ízlelgetni a mélyről feltörő tudást bennem. Ez lenne az a lényeges különbség, amiért az utam éppen hozzád vezetett más helyett?
Mert én válaszokat, tanulságot, útmutatást kértem, aztán egyszer csak veled ültem szemben. Most úgy érzem, hogy megleltem, amit kerestem! – szóltam a szavakat meghatódva. Mosolyra húzódott a szája. Felkelt, leporolta a ruháját, és induló léptében így szólt hozzám:
-Jól beszélsz, kezded érteni a lényeget! Tudod, egyforma ajtók amúgy sem léteznek – kacsintott, és a válla fölött még azt mondta: Na, eredj, menj Isten hírével – s éld jól az életed!
Azt hisszük, ha elmondják, hogy hol, mikor, hogyan okoznak majd nekünk fájdalmat, akkor majd nem fogjuk érezni, átélni azt. Nem lesz ugyanolyan. Nem fog jólesni a boldogság, ha tudjuk, hogy hogyan csókolja meg a szánk – nem lesz ugyanolyan zamatos, bizsergő és repkedő – élettel teli. Nem akarnánk tudni!
Ugyan! Mintha nem lepődnénk meg újra és újra, hiába vagyunk mindennel tisztában..Mondjátok! Kevésbé lenne csodás a születés? Kevésbé jönne hirtelen a halál? Tovább tartana a szerelem? Könnyebb lenne a szakítás? Unalmas lenne a nevetés? Könnynélküli lenne a sírás? Őszintén, min változtat valójában a tudás?
Mert ezek a dolgok nem lesznek különbek, másmilyenek, kevésbé ilyenek, kevésbé olyanok. Mi változunk csupán – más lesz a befogadás. De nem akarjuk tudni, mert nem bírnánk kivárni a csodát, félnénk az elmúlást. Beleőrülnénk, ez az igazság!
Ha pedig – valamilyen csoda folytán – mégis eljut hozzánk egy információ foszlány, akkor máris azt képzeljük róla, hogy ellopja az események pompáját. Pedig ha valami pompás, nincs az a tudás, ami elvehetné a koronát! Szóval mondjátok, mire jó ez az önámítás?
Az ösztön vagy nekem – minden reggel, amikor kinyitom a szemem. Az életérzés, amivel élem az életem. A lendület, a hidegrázás, a sejtelem. A teljesség vagy nekem.
Mesélj a lelked egy darabjáról! – kérjük erre a másikat. Na, jó, de milyen érzés ez? – kérded. Tényleg erre lenne szüksége a szeretteimnek? Milyen tapasztalás lehet számukra, amikor a kedvükért perspektívát váltok, s velük együtt gondolkodom? Amikor nem csak bólintok a terveikre, hanem kérdezek is, rajzolom is őket, és őszintén velük együtt hiszem, amit ők is hisznek? Milyen érzés ez?
Én mennyeinek mondanám. Olyan, amire nem számítasz, ami váratlanul ér, mégis úgy öleli körbe a szívedet, hogy sziklaszilárdan tudod, nincs csillag az égen, amit ne érhetnél el. Hisz ez az egész felemel. És nem ilyenről kellene szólnia a beszélgetéseknek? Úgy kérdezni, hogy eltéveszthetetlen legyen a tiszta szándék, olyanról érdeklődni, ami a szívnek ajándék, majd csillogtatni a szemeket, hogy az őszinte, gyermeki tekintetek végre ölelkezhessenek?
Ne szólna másról a kérdez-felelek, mint a szavakkal még kifejezhető, legmagasabb szintű kapcsolódásról – az olyanokról, amikért örökre hálás leszel! Beszélgessetek!
Már nem ölelnek az érzelmek, csak akkor, ha azok másokat érintenek – akkor megfogják a kezem, és sétálnak is velem. De egyedül nem megy, nincs saját élményem. Másokéból élek: csodálom, ünneplem a szerelmet, majd siratom, ha vége. Vitázom, nevetek, könnyezek, perdülök és fordulok is mások életében.
De sokszor félek, aggódom, hisz kiszámíthatatlan az összes megélésem. Nincs saját tapasztalásom, hullámom, szélviharom, csendem. Az én esőm sosem csepereg. Hogy honnan ismersz fel? – kérded.
Másokat nézek! Gyakran üldögélek idegen folyópartokon, mert már nem emlékszem saját medreimre. Nem tudom, hogy hol vannak a fáim, hogy merre induljak, ha szeretném őket csodálni. Nem tudok magamnak, magamban táncolni. Egymagam kuncogni, a szélben érzelemtől túlcsordulva sírni, hegyeim tetején magamért kiáltani. Talán félek is egyedül lenni, saját mélységem ölelésébe esni. Nem mesélek, nem létezem – magamért, a saját életemért már nem. Elvesztem, elmúltam, talán fel is adtam. Talán így elmegy mellettem az élet. Ugye elmegy? Vagy már elment? Ugye még nem?! Ha csak lehetne még esélyem..
Megfognám a saját kezem, és sétálnék az élet útvesztőjében! Ölelném az eget, csókolnám a vizet, élvezném és törném is a csendet, csavarnám, alakítanám az ösvényemet – én mondanám meg, hogy merre megyek! Átélném az összes rezgésemet, érezném, élvezném megtett lépéseimet, táncolnék minden fűszállal, virággal, madárral, míg megtalálnám azokat a darabokat belőlem, melyeket születésem ígért meg, és szórt szét itt nekem, létezésem lüktető erdejében.
Ezt tenném, ha lenne még esélyem!
Mondhatnánk, hogy egy elmúlt, előző élet zenél bennem. De ezek a dallamok csak azért szólalhatnak meg, mert valahol még most is léteznek.
