Ezután mi lesz? Válaszolj, könyörögve kérlek!
Megmondom én neked mi lesz: ezután álmodsz tovább, kedves!
Ezt akartam mindig is. Hinni, hogy akármit is kívánok, megölelhetem. Felkelni reménnyel, hittel és tudomásul venni, hogy ezzel a gondolattal magamban, már célt értem.
Szeretettel akarni, boldog könnyekkel, megkönnyebbüléssel. Sírni az életen, túlcsordulni lélekből, túlnőni a testen. Erőt érezni – éltetőt, életerőt. Lágyan akarni, szelíden, alázattal – mégis, magabiztosan. Két pillanat közt erőlködés nélkül dönteni, majd felébredni a vágyott pillanatban.
Akarni akarok, ahogyan mindig is. Miért?
Mert szeretném, amit akarok. Szeret-ném. Annyira szeret-ném! Szeretem már most is.
Tulajdonképpen szeretni szeretnék, amikor a vágyaimat sorolom. Szeretek és szeretsz, amikor vágyainkkal táncolunk. Szeretném, ha ezt megértenéd. Annyira szeret-ném!
Szeretném, ha akarnál, ha vágynál és szeretnél. Ha egyáltalán vágyat éreznél akarni. Akarnál akarni.
Őrülten szeret-ném, ha szeretnél szeretni!
Tapasztalatlannak, majd tapasztaltnak nevezem magamat. Mintha kapnám, elérném, elvenném a tapasztalatokat – valahonnan, az élet cselekmény forgatagából, hogy azok gazdagítsák a mindennapjaimat. Pedig minden „megszerzett” és „elérendő” tapasztalat eleve bennem van. Sose jöttek, sose mennek – szimplán léteznek, eleve elrendelten. S, ami bennem, az körülöttem, és az élet minden motívumában is jelen.
Egy tapasztalatot sem teremtek, nem szerzem meg, és magamévá sem teszem. Csak odasétálok hozzá, és megfogja a kezem. Megtisztel. Aztán együtt sétálunk, ketten. De ha csak most fogom fel – most vizsgálom tudatommal tüzetesen, most élem át elevenen, szívem-lelkemmel – akkor nem most teremtem? Nem én hívom életre? Hisz eddig nem tehettem, korábban nem állt módomban érezni magamban a mostanra elnyert tanulságot, tudást. Nem ismertem, nem láttam: mintha a tapasztalás maga, ezelőtt soha nem is létezett volna. Kissé naiv elgondolás, én-központú is talán.
Hinni, hogy nélkülem nem létezik erdő, hogy benne nem nőnek fák. Előttem kopárság van, aztán csettintésre minden ott terem: azért, mert fókuszomba helyezem, mert a tudatom csak most fogja fel. Nem számít, hogy eleve bennem rejlett minden. Nem láthattam, nem érthettem. Másra figyeltem, pedig az erdő bennem, mindig is létezett.
>> A tudatom állandó, helyhez kötött, minden esemény és cselekmény pedig mozgó, gomolygó. Változó, kibontakozó, fejlődő. <<
Eszerint tapasztalatom csak történés által keletkezhet. Mégiscsak teremtek: eseményt, mozgást a térben és időben, hogy úgy érezzem, oka van a tapasztalásnak bennem. Az élet és én, közösen, életre hívtunk valamit, tanultam belőle, és a tapasztalat most már gazdagítja az életemet.
>> A tapasztalati világ körülöttem állandó, létező. Hely, ahol sétálni is lehet. Egy részem pedig, a tudatom, mozgó, gomolygó. Változó, kibontakozó, fejlődő. <<
Megválogatja, hogy mire figyel – mit és mennyit vesz észre maga körül, miként tapasztal. Mindent a maga idejében. Mint egy kíváncsi, csillogó tekintetű gyermek, sétál, nézelődik, tapasztal az erdőben. Eleve tapasztalt lényem, tapasztalatlannak hívja magát. Hiába fogja kezem végig a bölcseletet, tudást, csak akkor veszem észre és fogom fel, amikor ránézek, amikor a tudatommal is megértem. Pedig minden bennem van, rajtam, körülöttem – csak körbe kellene néznem.
A kettősség bennem, talán értelmetlen. Ezért van, hogy az egyik állapotból mindig a másikba sietek. Ezért várom, hogy valami történjen, hogy valahova fizikailag is mennem kelljen – hogy végre tapasztalt lehessek. Pedig tapasztalat és tapasztalatlanság egy – harmóniában élnek, egyként léteznek. Sehova nem kell mennem, semminek nem kell történnie: nincs kényszer.
Bármikor kinyithatom a szemem. Bárhova sétálhatok vele. Bármit megérthetek.
És akkor kiállok a fénybe, anyaszült meztelen, és engedem, hogy méregessenek. Nem félek.
-Pedig jobb a sötétben – vélekedsz.
-Miért jobb? – kérdem. Fényben, sötétben, ugyanaz lakozik bennem. Mindegy, hogy rejtve van vagy felfedve, igaz lelkületem ezektől nem változik meg.
-S, ha szoborrá válsz, esetleg kőbe leszel vésve?! – ajándékozol meg aggodalmas tekinteteddel.
Ha szobrok közt ülök is, ha mindenki szobornak hisz, ha merevnek tűnők és mozdulatlannak, akkor majd hiszem magam másnak. Mozgok a ritmusra, mely lényem zenéjének alapja – mely örök, és változatlan – mely szüntelen táncra hívja igaz valómat. Majd táncolok a lelkemmel, forma nélkül, szabadon, úgy, ahogyan azt a szívem diktálja. Márpedig a szobrok nem táncolnak!
-És ha én mégis kővé leszek? – ordít a kérdés belőled.
-Felesleges félned, ha szabadon is élhetsz. Saját összhangod magaddal, az szabadít fel – bíztatlak téged. Tudod, nem attól válsz szoborrá, hogy szobrok közé ülsz, hogy mindenki szobornak hisz téged. Szoborrá kizárólag saját vélekedésed tesz: ha elfelejted, hogy ki lakozik benned, hogy a szobor-lét nem a te kedvtelésed.
Pedig fényben, sötétben, ugyanaz lakozik benned – mindegy, hogy rejtve van vagy felfedve, hogy ki látja, hallja, tapasztalja – igaz lelkületed ezektől nem változik meg. Az összhang magaddal, az a lényeg, hisz örök ritmusod mindig élővé tesz!
Kártya van a kezünkben. Nem döntöttük el, hogy játszmához kell, kártyavárhoz, vagy jövendöléshez. Csak forgatjuk a kezünkben, de nem tudjuk, hogy mihez kezdjünk vele. Nincs rálátásunk az asztalra, se egymásra – mintha vakon ülnénk egymással, az érzéseinkkel, minden szívdobbanással, csendben.
Talán ugyanaz a kártya mást jelent nekem, mint neked. Talán sosem ugyanazt az oldalát mutatja nekünk, talán másként találjuk, látjuk meg önmagunkat benne. Szinte égeti a tenyerem, le kellene tennem az enyémet. Ki kellene játszanom a lapom, lecsapni az asztalra, lesz, ami lesz. De széttép a félelem, mert onnantól nem dönthetek. Azzá válik a kártya, amivé válnia kell:
Döntő lépéssé egymás ellen folytatott játszmánkban – nyerek vagy veszítek – de nélküled teszem. Az is lehet, hogy gazdagítja a várat, amit az én kártyám, és a te kártyád is épít, éltet. De benne van a pakliban, hogy jóslattá lesznek kártyáink egymás mellett. Félek, de nem segít, ha a kártyámat elrejtem. A világ elől, előled, előlem. Azért húztam ezt a lapot, hogy egyszer letegyem.
Ha jól meggondolom, ezt a lapot tulajdonképpen nem letenni nehéz. Reszkető kézzel felhúzni, az volt veszedelmes döntés. S, ahogy a kérdés is mindig felfedi a hozzá tartozó választ, a felhúzás pillanatában tudtam, hogy milyen lesz majd letenni a kártyámat. Érzem, hogy itt az ideje.
Behunyom a szemem, az asztalra simítom a kezem, és belőle a kártyát elengedem. Innentől nincs döntésem. Míg az élet e pillanata itt van, a jelenemben, a fókuszomban – addig nincsen. Aztán kinyitom a szemem, és a következő pillanatban megint végtelen a lehetőségem. Látszólag feleslegesen féltem – de ez nincs így, csak tanít az élet. S, hogy soha ne felejtsem, szívembe vésem ezt a végtelenséget!
Ne csak odáig képzeld, hogy valami esetleg megtörténik veled, hanem lásd azt is, hogy mihez kezdesz a „megtörténés” után. Milyen vízió az, amelyik nem tartalmaz további terveket? Ami nem indukál semmi mást, csak magát? Valótlannak mondanám.
Hisz nem csak megkapod azt a fagyit, hanem meg is eszed, utána pedig megtörlöd a szád. Édes, hűs érzést hagyva maga után, vidáman sétálsz tovább. De ha csak fagyit látsz, az fél igazság. Nem csak egy csókot vágysz, hanem az embert magát – s, annak az egynek az összes oldalát. A reggeleket, az estéket, a civakodást. Csak egy csókot látsz? Álmodj tovább!
Nem egy papírdarabért tanulsz, hanem azért, hogy használhasd a tudást. Mondd, arról a pár elismerést nyújtó pillanatról szólt volna minden akadály, amit hátrahagytál? Vagy az életről, amit a tapasztalással magadban, többnek, jobbnak, másnak látsz? Vizionálj!
Ha választhatnék a között a pillanat között, amikor először tudom tökéletesen eljátszani álmaim darabját, és aközött, amikor szenvedélyesen játszom el ezredszerre érzésből, akkor az utóbbit választanám. Persze ez magában hordozza az előbbit is, de pont ezért szép tovább látni az orrunknál.
Ne csak az első vágyott pillanatig láss – van ott még annyi minden más! Láss tovább!
-Látod a tizenkét ajtót előtted? – kérdezte.
-Látom. De olyan egyformának tűnik az összes! – válaszoltam.
-Bizony egyformák. Mégis, válaszd azt, amelyik mögött a selymes bundájú, bújó cica van, könyvtorony tetején a fehér angyalkával, fahéj illattal, virágokkal, kúttal! – bíztatott, majd várt egy egészen keveset.
-Megvan? – faggatott máris.
-Meg. Azt hiszem, tudom, hogy melyik az! – kiáltottam fel egészen felbátorodva.
-Rendben van. Most azonban áruld el a titkodat! Hisz még mindig tizenkét teljesen egyforma ajtó áll előtted, Te valahonnan mégis tudod, hogy melyik vezet oda, ahol dolgod van.. Honnan tudtad, hogy melyik az? – érdeklődött.
A kérdés legalább egy örökkévalóságig vízhangzott az agyamban.
-Magam sem értem, nem gondolkoztam – motyogtam kissé összezavarodva, már-már védekező testtartásban.
-Azért felelj a kérdésemre, na! – pirított rám nyugtalankodva.
-Honnan, honnan, hát elképzeltem az általad felsorolt dolgokat, és egyszerűen tudtam, hogy melyik az! – magyaráztam a vállamat rángatva. Érezni lehetett, vonzott, hívott magához – erősítettem meg magam a saját állításomban. Mivel a csenden, bölcs tekinteten kívül nem érkezett semmilyen válasz, folytattam: Annyira nem éreztem a tizenkét ajtót egyformának. Talán ha mindegy lett volna, hogy melyiken megyek be, akkor más lett volna a helyzet. De nekem nem volt mindegy! – egy pillanatra megtorpantam a mondandómban, mintha megvilágosodtam volna. Ezen múlna minden?! – kerekedett ki a szemem. Ha tudom, hogy mit keresek, ha szinte érzem, átélem és tapasztalom is a jelenemben, akkor a vágyott út megnyílik előttem? – kezdtem ízlelgetni a mélyről feltörő tudást bennem. Ez lenne az a lényeges különbség, amiért az utam éppen hozzád vezetett más helyett?
Mert én válaszokat, tanulságot, útmutatást kértem, aztán egyszer csak veled ültem szemben. Most úgy érzem, hogy megleltem, amit kerestem! – szóltam a szavakat meghatódva. Mosolyra húzódott a szája. Felkelt, leporolta a ruháját, és induló léptében így szólt hozzám:
-Jól beszélsz, kezded érteni a lényeget! Tudod, egyforma ajtók amúgy sem léteznek – kacsintott, és a válla fölött még azt mondta: Na, eredj, menj Isten hírével – s éld jól az életed!
Mesélj a lelked egy darabjáról! – kérjük erre a másikat. Na, jó, de milyen érzés ez? – kérded. Tényleg erre lenne szüksége a szeretteimnek? Milyen tapasztalás lehet számukra, amikor a kedvükért perspektívát váltok, s velük együtt gondolkodom? Amikor nem csak bólintok a terveikre, hanem kérdezek is, rajzolom is őket, és őszintén velük együtt hiszem, amit ők is hisznek? Milyen érzés ez?
Én mennyeinek mondanám. Olyan, amire nem számítasz, ami váratlanul ér, mégis úgy öleli körbe a szívedet, hogy sziklaszilárdan tudod, nincs csillag az égen, amit ne érhetnél el. Hisz ez az egész felemel. És nem ilyenről kellene szólnia a beszélgetéseknek? Úgy kérdezni, hogy eltéveszthetetlen legyen a tiszta szándék, olyanról érdeklődni, ami a szívnek ajándék, majd csillogtatni a szemeket, hogy az őszinte, gyermeki tekintetek végre ölelkezhessenek?
Ne szólna másról a kérdez-felelek, mint a szavakkal még kifejezhető, legmagasabb szintű kapcsolódásról – az olyanokról, amikért örökre hálás leszel! Beszélgessetek!
Mondhatnánk, hogy egy elmúlt, előző élet zenél bennem. De ezek a dallamok csak azért szólalhatnak meg, mert valahol még most is léteznek.
Éreztem. Éreztem, hogy amire várok, az már csak hajszálnyira van tőlem. Tudtam, hogy ha kimegyek az utcára, akkor fogalmam sincs hogyan, de beléd botlok majd. Ez volt az a nap, nem téveszthettem el. Szívemmel-lelkemmel éreztem, mégsem jelentél meg.
Persze tudom, hogy elrontottam. Egyáltalán nem vártalak jól – szinte jobban vártam azt, hogy az eljöveteleddel igazolj egy elméletet, mint azt, hogy tényleg megölelj. Ez így nem volt rendben, kicsúszott kezemből a fegyelem. Hisz minden sejtemmel vártam, hogy gyere. De nem jöttél, és most fogalmam sincs, hogy mitévő legyek.
Egyszerűen túl sok bennem a kérdőjel: Rosszul hittem volna? Hazudtál volna? Hiszen ezt írtad minden leveledben! Miért keltettél bennem hamis reményeket? Miért gondoltad, hogy próbára tenni jó ötlet? Még mindig nem tanultam eleget? Kegyetlennek érzem az egészet. Legszívesebben letagadnám a mögöttem álló időszakot, és úgy tennék, mintha nem érintene meg. Mintha nem fájna, hogy reményt vesztettem, hogy az általad elmesélt dolgok nem történtek meg.
De azt hiszem, ezt nem tehetem meg. Nem élhetek hamis életet, nem hazudhatok magamnak, csak azért, mert úgy könnyebb. Mert én tényleg hittem benned, és a leveleidben! Őszintén, gyermekien vártam, hogy majd csoda történik a házunkhoz vezető utolsó öt méteren. Reménnyel tettem meg minden lépésem, végül mégis durcásan vettem le a cipőmet. Nem a mai volt az a nap! Illetve várjunk csak – biztosan?
Talán nem arról szólt, amiről elképzeltem, hogy szólni fog. Talán nem úgy történt, ahogyan akartam, hogy történjen. Talán ennél több van ebben a történetben, vagy éppen ellenkezőleg, kevesebb. Majd te megmondod, kedves élet! Várom az újabb leveled..
