Éreztem. Éreztem, hogy amire várok, az már csak hajszálnyira van tőlem. Tudtam, hogy ha kimegyek az utcára, akkor fogalmam sincs hogyan, de beléd botlok majd. Ez volt az a nap, nem téveszthettem el. Szívemmel-lelkemmel éreztem, mégsem jelentél meg.
Persze tudom, hogy elrontottam. Egyáltalán nem vártalak jól – szinte jobban vártam azt, hogy az eljöveteleddel igazolj egy elméletet, mint azt, hogy tényleg megölelj. Ez így nem volt rendben, kicsúszott kezemből a fegyelem. Hisz minden sejtemmel vártam, hogy gyere. De nem jöttél, és most fogalmam sincs, hogy mitévő legyek.
Egyszerűen túl sok bennem a kérdőjel: Rosszul hittem volna? Hazudtál volna? Hiszen ezt írtad minden leveledben! Miért keltettél bennem hamis reményeket? Miért gondoltad, hogy próbára tenni jó ötlet? Még mindig nem tanultam eleget? Kegyetlennek érzem az egészet. Legszívesebben letagadnám a mögöttem álló időszakot, és úgy tennék, mintha nem érintene meg. Mintha nem fájna, hogy reményt vesztettem, hogy az általad elmesélt dolgok nem történtek meg.
De azt hiszem, ezt nem tehetem meg. Nem élhetek hamis életet, nem hazudhatok magamnak, csak azért, mert úgy könnyebb. Mert én tényleg hittem benned, és a leveleidben! Őszintén, gyermekien vártam, hogy majd csoda történik a házunkhoz vezető utolsó öt méteren. Reménnyel tettem meg minden lépésem, végül mégis durcásan vettem le a cipőmet. Nem a mai volt az a nap! Illetve várjunk csak – biztosan?
Talán nem arról szólt, amiről elképzeltem, hogy szólni fog. Talán nem úgy történt, ahogyan akartam, hogy történjen. Talán ennél több van ebben a történetben, vagy éppen ellenkezőleg, kevesebb. Majd te megmondod, kedves élet! Várom az újabb leveled..