Tapasztalatlannak, majd tapasztaltnak nevezem magamat. Mintha kapnám, elérném, elvenném a tapasztalatokat – valahonnan, az élet cselekmény forgatagából, hogy azok gazdagítsák a mindennapjaimat. Pedig minden „megszerzett” és „elérendő” tapasztalat eleve bennem van. Sose jöttek, sose mennek – szimplán léteznek, eleve elrendelten. S, ami bennem, az körülöttem, és az élet minden motívumában is jelen.
Egy tapasztalatot sem teremtek, nem szerzem meg, és magamévá sem teszem. Csak odasétálok hozzá, és megfogja a kezem. Megtisztel. Aztán együtt sétálunk, ketten. De ha csak most fogom fel – most vizsgálom tudatommal tüzetesen, most élem át elevenen, szívem-lelkemmel – akkor nem most teremtem? Nem én hívom életre? Hisz eddig nem tehettem, korábban nem állt módomban érezni magamban a mostanra elnyert tanulságot, tudást. Nem ismertem, nem láttam: mintha a tapasztalás maga, ezelőtt soha nem is létezett volna. Kissé naiv elgondolás, én-központú is talán.
Hinni, hogy nélkülem nem létezik erdő, hogy benne nem nőnek fák. Előttem kopárság van, aztán csettintésre minden ott terem: azért, mert fókuszomba helyezem, mert a tudatom csak most fogja fel. Nem számít, hogy eleve bennem rejlett minden. Nem láthattam, nem érthettem. Másra figyeltem, pedig az erdő bennem, mindig is létezett.
>> A tudatom állandó, helyhez kötött, minden esemény és cselekmény pedig mozgó, gomolygó. Változó, kibontakozó, fejlődő. <<
Eszerint tapasztalatom csak történés által keletkezhet. Mégiscsak teremtek: eseményt, mozgást a térben és időben, hogy úgy érezzem, oka van a tapasztalásnak bennem. Az élet és én, közösen, életre hívtunk valamit, tanultam belőle, és a tapasztalat most már gazdagítja az életemet.
>> A tapasztalati világ körülöttem állandó, létező. Hely, ahol sétálni is lehet. Egy részem pedig, a tudatom, mozgó, gomolygó. Változó, kibontakozó, fejlődő. <<
Megválogatja, hogy mire figyel – mit és mennyit vesz észre maga körül, miként tapasztal. Mindent a maga idejében. Mint egy kíváncsi, csillogó tekintetű gyermek, sétál, nézelődik, tapasztal az erdőben. Eleve tapasztalt lényem, tapasztalatlannak hívja magát. Hiába fogja kezem végig a bölcseletet, tudást, csak akkor veszem észre és fogom fel, amikor ránézek, amikor a tudatommal is megértem. Pedig minden bennem van, rajtam, körülöttem – csak körbe kellene néznem.
A kettősség bennem, talán értelmetlen. Ezért van, hogy az egyik állapotból mindig a másikba sietek. Ezért várom, hogy valami történjen, hogy valahova fizikailag is mennem kelljen – hogy végre tapasztalt lehessek. Pedig tapasztalat és tapasztalatlanság egy – harmóniában élnek, egyként léteznek. Sehova nem kell mennem, semminek nem kell történnie: nincs kényszer.
Bármikor kinyithatom a szemem. Bárhova sétálhatok vele. Bármit megérthetek.
