-Már megint – mint mindig – ketyeg!
-Hát ketyegjen! Nem minket mér, értsd meg..
A mi időnk egészen másként pereg.
Érezzem magamon, éljem át, képzeljem a sorsodat. Akkor is, ha nekem azt nem szabad.
Vajon másikat kaptam, vagy ugyanazt? Megérint a gondolat.
Hisz mindig enyém a tiéd másik oldala.
Akad bennem pár hiedelem. Nőnek kertemben a feltételezések, a berögződések – a rosszak és jók – mint mindenkiében.
Lelkiismeretes kertész lévén nevelem őket, helyt adok nekik vagy szélnek eresztem őket. Kertészkedem. Kertészkedem egy életen át, és még annál is tovább. A kertemben sétálva mégis tökéletes pázsitra vágysz, hogy legyen gyomtalan a virágágyás. Valahol megértésre talál bennem ez a vágy, hisz az én kertem, az én munkám, az én hazám. Ugyanakkor benne sétálsz, így kissé a részévé is válsz. Fájó pontokon, boldog fűcsomókon át, szemléled a bennem lévő természeti csodát, harmóniát.
Ártatlan passzív hírében állsz, mégis aktív az igazság. A kertemben jársz, fekszel, alszol – itt álmodsz. De a nyomópontokra sosincs gondod. Az én gyomom, mondod.
A hiedelmekért bennem, nem felelsz. Nem táplálod őket, vagy veszed el belőlük az életet. Nem hívod a tapasztalat világába őket, vagy vágod el a gyökerüket. A gödröket én ásom, s nem a te dolgod befedni őket. Nem kell segítened hordani a földet, vagy rendezni a kertet. Nem. Igaz, szeszélyes lett a természetem. Megváltozott a harmónia bennem. Nem olyan, mint régen. Miért nem?
– Talán lehetne jobb kertészem. Talán ezért nem nő virág bennem – elmélkedsz.
-Talán vendég helyett, társra lenne szükségem – szólalok meg csendesen.
Lelked útja az én vizemen át vezet. Hullámom a te vitorlásod alatt vezekel. Sorsunk szele mindkettőnket nevel.
Kártya van a kezünkben. Nem döntöttük el, hogy játszmához kell, kártyavárhoz, vagy jövendöléshez. Csak forgatjuk a kezünkben, de nem tudjuk, hogy mihez kezdjünk vele. Nincs rálátásunk az asztalra, se egymásra – mintha vakon ülnénk egymással, az érzéseinkkel, minden szívdobbanással, csendben.
Talán ugyanaz a kártya mást jelent nekem, mint neked. Talán sosem ugyanazt az oldalát mutatja nekünk, talán másként találjuk, látjuk meg önmagunkat benne. Szinte égeti a tenyerem, le kellene tennem az enyémet. Ki kellene játszanom a lapom, lecsapni az asztalra, lesz, ami lesz. De széttép a félelem, mert onnantól nem dönthetek. Azzá válik a kártya, amivé válnia kell:
Döntő lépéssé egymás ellen folytatott játszmánkban – nyerek vagy veszítek – de nélküled teszem. Az is lehet, hogy gazdagítja a várat, amit az én kártyám, és a te kártyád is épít, éltet. De benne van a pakliban, hogy jóslattá lesznek kártyáink egymás mellett. Félek, de nem segít, ha a kártyámat elrejtem. A világ elől, előled, előlem. Azért húztam ezt a lapot, hogy egyszer letegyem.
Ha jól meggondolom, ezt a lapot tulajdonképpen nem letenni nehéz. Reszkető kézzel felhúzni, az volt veszedelmes döntés. S, ahogy a kérdés is mindig felfedi a hozzá tartozó választ, a felhúzás pillanatában tudtam, hogy milyen lesz majd letenni a kártyámat. Érzem, hogy itt az ideje.
Behunyom a szemem, az asztalra simítom a kezem, és belőle a kártyát elengedem. Innentől nincs döntésem. Míg az élet e pillanata itt van, a jelenemben, a fókuszomban – addig nincsen. Aztán kinyitom a szemem, és a következő pillanatban megint végtelen a lehetőségem. Látszólag feleslegesen féltem – de ez nincs így, csak tanít az élet. S, hogy soha ne felejtsem, szívembe vésem ezt a végtelenséget!
Az ösztön vagy nekem – minden reggel, amikor kinyitom a szemem. Az életérzés, amivel élem az életem. A lendület, a hidegrázás, a sejtelem. A teljesség vagy nekem.
Legyél bármerre, ölelj meg bármilyen nehezen, ha szándékodban áll, megteszed. A szándék jelenti a szerelmet. A többi csak tévképzet. Már nehezen viselem, hogy futnom kell azért, hogy veled lehessek. Van, aki sétál, pont úgy, ahogyan én szeretek. Velük könnyebb. Miért nem sétálsz velem? Te miért nem arra jársz, amerre nekem kell? Nem vagy ideális nekem! Nem lehetsz az igazi, az élet nem ilyen!
Már nem tudom megfogalmazni, hogy miért jó veled, miért áll szándékomban a világ végére is elmenni, csak azért, hogy megfogjam a kezed. Nem látom a szándékot benned sem. Elfáradtam, nem megy. Lassítanál kicsit, kérlek? A szándékunknak közösnek kell lennie. Ne vágd hozzám, hogy nem tudok veled menni, hogy én nem akarok többé arra fejlődni, amerre neked kell. Hogy mennyien szeretnek futni, és száguldani veled. Mennyivel jobban értékelnek téged. Én is ezt teszem!
Képes vagyok futni érted, pedig sétálni szeretek. Neked sem az a bajod, hogy nem futok veled, hanem az, hogy többé nem érzel szándékot magadban arra, hogy sétálj velem. Utálod magadban ezt, észrevettem. Szóltam, hogy fáradok, hogy nekem sétálnom kellene, de nem hallottál meg. Bírtam még, de az én testemet nem erre tervezték. Már nem éreztem a szándékodat sem, többé nem közösen akartuk ugyanazt. Lassítottam. Hisz hogyan állhatna tisztán szándékomban az, hogy futok utánad, ha te a kedvemért sosem lassítasz? Ugye érted, hogy én ezt nem tehetem meg? Mert ez azt jelentené, hogy többé nem sétálhatok magamért.
Nem azért választottuk egymást, mert párhuzamos utakon halad az életünk – mert ideális minden – hanem azért, mert tisztán ezt a szándékot hallottuk a szívünkben. Ha többé nem hallod, akkor se kérj arra, hogy változtassak az utamon, mert máskülönben nem tarthatsz velem. Én sem kérlek erre – mellesleg sosem kérhetnélek. Ha szándék hiányában oka fogyott a szerelmünk, akkor ne szenvedjünk. Valójában csak a közös szándékunk kötött össze minket, nem a közös út vagy a közös élet. Minden más tévképzet.
Beszélj, amikor vágnak, amikor remegnek, amikor könyörögnek, hogy ne mondd el őket. Amikor kimondatlanul csimpaszkodnak szádba a szavak, mert nem leheled, nem formálod őket – mert nem megy, mert lehetetlen. Mégis várod, hogy megértsenek.
Csak értenéd a rezdülésem, a mozdulatot a karom végén, tenyeremből nyíló ujjam hegyén. Némán is beszélek, minden pillantásomban másik történet található meg. Hisz a meg nem nyilvánultban is gazdagság van, ott, ahol a determináltság csak egy kitalált fogalom, sőt, távoli rágalom. De mindenképpen a szavakat akarod, hogy mondjam el őket, mert másképpen nem megy. Megteszem, képes vagyok. De nem lesz olyan varázslatos.
Van, ahova neked is jönnöd kell, a hegyet nem hozhatom folyton hozzád, a hátamon. Jók a szavak, egy darabig kitűnő társak. Aztán az elmúlott darab után, az a feladatuk, hogy ne kísérjenek tovább. Törvényszerű, hogy cserbenhagynak. Ez az a pont, ahol kezdetét veszi az igazi tapasztalás. Kérheted, hogy beszéljek tovább, mert talán még nem érted, hogy a csend is törődő barát.
Csendben beszéljünk tovább, mert az asztalunknál nem lehet vendég a determináltság. Csak fogd a kezem nyugalommal, bizalommal, és ne használjunk szavakat. Engedd előbb érezni, mielőtt kitalálnád az érzést magát. Talán nem lesz belőle egy elmesélt történet, mert ahhoz túl kecses, hogy egy szögletes keretben jól érezze magát. De ez sose tévesszen meg!
Akárhányszor a szemembe nézel, megtalálod majd történetünk nyomát!
-Igen, megígértem. De bár ne tettem volna ilyet!
-Mire véljem ezt? Hogy érted?!
-Jól hallottad. Bánom, hogy ilyen naiv voltam. Kértél, hát én szavamat adtam: felesküdtem arra, hogy virág leszek, s, hogy sosem leszek tövises.
-Így volt, pontosan. És én hittem is neked! Aztán becsaptál ezzel az egésszel. Nem is értem, hogy mit képzeltem!
-Én sem értem. Tudod miért? Mert rózsa vagyok, a fene egye meg. Nem hazudtam neked, sosem tettem volna ilyet. Én őszintén hittem, hogy menni fog ez a virág dolog. És jól tettem, hisz virág is vagyok – csak éppen tövises. Próbáltam, mindenemmel próbáltam más lenni, mint amilyennek lennem kell, de a sorsa elől nem menekülhet az ember.
-És akkor most mit vársz? Mentselek talán fel? Dobálózol nagy szavakkal, csak hogy kibújj a felelősség alól!
-Éppen ellenkezőleg! Vállalok minden felelősséget, és az sem érdekel, hogy felmentesz-e vagy sem. Miért kértél egyáltalán ilyen képtelenségre?! Kimondtad szavakkal, hogy belőlem csak a virágom kell. Hogy szeretsz, csak sose legyek tövises, mert az a legnagyobb félelmed. Tehetek én róla, hogy mindkettő részem?
-Máris én vagyok a hibás, ahogyan az mindig lenni szokott! Egyszerűen nem fér a fejembe: te hazudtál, te szegted meg az ígéreted, és képes vagy rám kenni az egészet!
-Hazudtam, hazudtam, miért jössz folyton ezzel? Igen, talán hazudtam, de nem úgy, és nem akkor, ahogyan te azt hiszed. Hisz leginkább magamat csaptam be, amikor ígéretet tettem neked, és téged is csak így téveszthettelek meg. Aztán hazudtam magamnak minden egyes nap, hogy nem vagyok tövises. De nőni akartak a tüskék, nem tarthattam magamban őket!
-Akkor miért nem szóltál? Miért nem mondott semmit a szád, hogy a tervedben történt egy kis változás?!
-Szólni? De hisz szégyenben éltem! Gondolni sem mertem a tövisekre, nem hogy szólni mertem volna róluk. De tudod, így vagy úgy, előjöttek – nem tudtam többé rejtegetni őket. Ilyen az élet. És akkor álltam ott, tövisesen, szégyenben, és a szirmaimról teljesen megfeledkeztem. Ezt tette velem a neked tett ígéretem! Csak az járt a fejemben, hogy többé így nem kellek neked..
-Jó, felfogtam, hogy valójában mire kértelek. Talán lehettem volna másmilyen, de csak ennyire voltam akkoriban képes. Gondolod, hogy a tövisekkel együtt nem kellenél nekem?
-Nekem kéne tudni? Sosem mertem megkérdezni, olyan nyilvánvalóvá tetted az elvárásaidat! Sosem mondtad, hogy tulajdonképpen akármilyen lehetek, te mindenképpen szeretsz. Hogy nem a virág, nem a tövises a lényeg, hanem a bennem rejlő élet. Hogy lehetnék madár is akár, vagy ember, neked mindegy. Sosem mondtál ilyet! Éppen ezért sosem kellett volna megígérnem neked..
-Hisz miért ígérnél bárkinek is ilyet, ha nyilvánvaló, hogy nem tudja, miről szól a szeretet. Értelek.
-Szuper, tényleg szuper, csak ez most már kicsit kevésbé lényeges, nem? Egész lényemet tagadtam érted, holott ha én lennék megírva neked, szeretnéd a buta töviseimet! Örülök, hogy erre végül ráébredtem.
-Most is lényeges! Féltem, érted? Megrémített a gondolat, hogy esetleg nem csak egy sima, egyszerű virág vagy. Aggasztott, hogy lesznek tövisek is a történetben, és azok majd szétszabdalnak engem. Féltem!
-És? Én is féltem, hogy az egyetlen, Napnál is világosabb kérésednek sosem felelek majd meg!
-Igen, de nem érted. Mindenemmel szeretlek. Annyira, hogy az már nem fér bele ebbe az életbe. Sejtettem, hogy lesznek tövisek, és féltem, hogy azok okozzák majd a vesztem – féltem, mert ez sem érdekelne. Felőlem húsevő virág is lehetnél, vagy nagy, trampli ember. Nem érdekel! De igenis féltem tőled, és a mindenedtől, mert tudtam, hogy megérkeztem. Hogy innen, mellőled, szívem szerint már sehova sem megyek!
-Akkor miért ígértettél velem ilyen képtelenséget? Hogy könnyebb legyen az életed?
-Talán. És azért is, mert kicsinek éreztem magam – mert megrémített a gondolat, hogy halni is képes lennék érted. Tudtam, hogy rád vártam egész életemben, de talán még nem álltam rád készen.
-Mindenki azt az érzést keresi, ami nekünk, kettőnknek már megvan. Mit érdekel minket a félelem? Miért pazaroljuk az időnket? Miért nem élvezzük inkább a napsugarakat, és vagyunk végre szerelmesen szabadok, végtelenül boldogok?
-Nézd, az elején jól mondtad. Nem az időnket pazaroltuk, csak tanultunk. Az ember tényleg nem menekülhet a sorsa elől. Nekem előbb ígéretre kellett bírjalak, és helyet kellett adnom a tövisektől való félelmeimnek. Bíznom kellett abban, hogy csak virág vagy, hiszen csak erre voltam képes akkoriban. Aztán éreznem kellett azt, hogy becsapsz, felfogni, hogy te egészen más vagy. Növekednem kellett ahhoz, hogy lássalak, hogy teljes valódban láthassalak. Végül pedig rá kellett ébrednem, hogy te mindenhogyan a lelkem darabja vagy. De tudod, az ilyesmi nem megy hamarabb..
Add a kezed, nyúlj felém! Mutatnék valamit. Érzed, ahogy dobog? A lüktetést, pulzálást, rezgést? Pár pillanat, és az enyém összhangba kerül a tiéddel – és ez fordítva is igaz, majd meglátod.
Egyszerre vesszük a levegőt, észrevetted? Én sem figyeltem, csak úgy megtörtént. Nézz, koncentrálj! Látsz még engem? Azt mondod, hogy most látsz csak igazán? Érzel, és érzékelsz, képes vagy befogadni minden rezgésem. Csendesen könnyebben megy, igen. Olyan, mintha eggyé váltunk volna, mintha megszűnt volna a kettőnk közti távolság. Nagyon közel vagy, pedig nem mozdultál egy centit sem.
Igazából csak erre vártam: egy megfelelő, közeli pillanatra vártam, amikor egybe olvadunk mi ketten. Nincsenek többé különbségek. Vártam, hogy elmondhassam – hogy ne csak a szavaimból érts meg – érezz.
Mindeneddel lettél nekem a minden!
