Add a kezed, nyúlj felém! Mutatnék valamit. Érzed, ahogy dobog? A lüktetést, pulzálást, rezgést? Pár pillanat, és az enyém összhangba kerül a tiéddel – és ez fordítva is igaz, majd meglátod.
Egyszerre vesszük a levegőt, észrevetted? Én sem figyeltem, csak úgy megtörtént. Nézz, koncentrálj! Látsz még engem? Azt mondod, hogy most látsz csak igazán? Érzel, és érzékelsz, képes vagy befogadni minden rezgésem. Csendesen könnyebben megy, igen. Olyan, mintha eggyé váltunk volna, mintha megszűnt volna a kettőnk közti távolság. Nagyon közel vagy, pedig nem mozdultál egy centit sem.
Igazából csak erre vártam: egy megfelelő, közeli pillanatra vártam, amikor egybe olvadunk mi ketten. Nincsenek többé különbségek. Vártam, hogy elmondhassam – hogy ne csak a szavaimból érts meg – érezz.
Mindeneddel lettél nekem a minden!