Akad bennem pár hiedelem. Nőnek kertemben a feltételezések, a berögződések – a rosszak és jók – mint mindenkiében.
Lelkiismeretes kertész lévén nevelem őket, helyt adok nekik vagy szélnek eresztem őket. Kertészkedem. Kertészkedem egy életen át, és még annál is tovább. A kertemben sétálva mégis tökéletes pázsitra vágysz, hogy legyen gyomtalan a virágágyás. Valahol megértésre talál bennem ez a vágy, hisz az én kertem, az én munkám, az én hazám. Ugyanakkor benne sétálsz, így kissé a részévé is válsz. Fájó pontokon, boldog fűcsomókon át, szemléled a bennem lévő természeti csodát, harmóniát.
Ártatlan passzív hírében állsz, mégis aktív az igazság. A kertemben jársz, fekszel, alszol – itt álmodsz. De a nyomópontokra sosincs gondod. Az én gyomom, mondod.
A hiedelmekért bennem, nem felelsz. Nem táplálod őket, vagy veszed el belőlük az életet. Nem hívod a tapasztalat világába őket, vagy vágod el a gyökerüket. A gödröket én ásom, s nem a te dolgod befedni őket. Nem kell segítened hordani a földet, vagy rendezni a kertet. Nem. Igaz, szeszélyes lett a természetem. Megváltozott a harmónia bennem. Nem olyan, mint régen. Miért nem?
– Talán lehetne jobb kertészem. Talán ezért nem nő virág bennem – elmélkedsz.
-Talán vendég helyett, társra lenne szükségem – szólalok meg csendesen.
