Viharod mélyen, csillapíthatatlanul kavarog benned. Némának hiszed, de állandóan sziszeg. Dühösen. Így csak pislákol a fényed.
Látom már a sötétet, érzem – pont úgy, ahogyan mesélted. Tudom, hogy mar, s hogy téped magad érte. Ettől féltettél, magadtól – hiába is neveztél fénynek.
Talán nem hittél bennem, vagy nekem. Nem bíztál, de úgy igazán senkiben. Vándor lettél, mert úgy könnyebb. Csavargó, honvággyal a szívében. Így jársz lelked sötétjében.
Árnyékként, félig holtan, alig jelen. Kővé dermedve, otthont vágyva, némán kérve, elesetten. Persze emelt fővel, határozottan, hitelessé téve színészeted.
De tükör szemed túl beszédes – ha akarnád, se rejthetnéd el. Előlem, nem. Megígértem, hogy fényed leszek, s világítok, ha kéred. Te hatalmaztál fel, emlékszel?
Talán ideje kérned. Sötéted a fényben, társra lel.




