Ne érezd, hogy rólad szól – mert nem.
Ne érezd, hogy miattad van – mert nem.
És ne is akard, hogy addig-addig tekeregjen, míg felőröl – mert egész egyszerűen nem téged illet.
Fogadd el, hogy a vállalásod ennyi volt.
Megtetted, odaadtad, megköszönték: a feladat véget ért.
Köszönd meg a leckét.
Jól gondold meg a választ – megnézted, biztosan kulcsra zártad? Egye fene, akkor nyisd ki azt a másikat! Ezt azt ajtót te magad választottad, arra az eshetőségre, ha végre készen
Megértem, csak nem érzek vele egyet. Mást érzek, egészen. Érted ezt? Átérzed? Egyáltalán a szánkkal vagy a szívünkkel beszéljük ezt meg?
Csipkedi a szívem, de az máris repes – mondhatni menthetetlen. Azért örülök, hogy ilyen! Árkon, bokron vezet, akkor is, ha félek: szüntelenül érez. Ösztönből szeret, túlvilágian, a maga megmagyarázhatatlan módján
Mesélj a lelked egy darabjáról! – kérjük erre a másikat. Na, jó, de milyen érzés ez? – kérded. Tényleg erre lenne szüksége a szeretteimnek? Milyen tapasztalás lehet számukra, amikor a
Múltban lévő árnyakban, félénk, gyáva figurákban, gyakran használt szó: a sajnálom. Ott maradtok a múltban, az ezeregy csalódásban, a soha ki nem sírt könnyben, az ordításban. Fejjel a falnak őrültségben,
