Megértem, csak nem érzek vele egyet. Mást érzek, egészen. Érted ezt? Átérzed? Egyáltalán a szánkkal vagy a szívünkkel beszéljük ezt meg?
Hogy van az, hogy csak én hiszem? Hogy egyedül kell? Hogy ez az egész szembemegy mindennel, és mindenkiével. Mindenki történetével. A világ tele jelekkel, de senki nem figyel. Mindenki mást
Mondani kell. Elsírni, formálni, megtapasztalni. Az érzéseket. Alkotni belőle, de ha kell, csak önteni formátlan. Megélni, ami belül van.”Megtanította szeretni a lelkem. Nem volt feltétel nélküli, tökéletesen tiszta. Volt benne
Arra is, amire nem kéne. Az összes keservesre. Emlékszem, hogy folytatni akartam az életet. Nem is volt más választásom. Nem gondoltam, hogy lehetne. Magamért, nem álltam meg. Csak mentem előre
Minden énemben ott vagy. Sohanemlátottakban. Vasmacska vagy. Voltál. Szabad. Néma ordítás, amit az összetartozás melegsége takar. Hála vagy. Hogy éppen így voltál. Szabad.
Mindegy, hogy őszinte vagy-e. Hogy kifelé, a nagyvilágnak ki tudod-e mondani, szavakba tudod-e önteni. Te ott, belül, ezerszázalékig hallottad a választ. A kérdést, ami mindig zaklat, a traumát, ami feldolgozatlan,
