Ha tehetném, visszamennék. Megölelném. Ölelném, míg a reszketés alábbhagy. Amíg kevéssé fáj, amíg levegőt kap. Fognám a kezét, szorítanám a vállát. Csak ott lennék. Nem engedném, hogy törjön.. Maradnék. A darabokra. A lelkét, az enyémhez ölelném. Ne fájjon úgy. Fájjon együtt. A terhét, a vállamra venném. Vinném. Ha visszamehetnék.. A nyolcévest, megölelném.
Legyen egyértelmű és összetéveszthetetlen. Ami után nem marad több kérdőjel. Mondd hangosan és emelt fővel. Mert nincsenek jelek, meg mozzanatok, amik beszélnek. Egyszerűen nem így kell. Értsd meg, a falra új kép kell. Lekerült, mert törte a szívem, s ezegyszer kudarcommá lett. Sosem volt az, korábban. De mostanra háborgó múlt a mellkasomon, fájdalom, amit egyedül nem gyógyíthatok. Nem maradhatott. Tudod jól. Már van egy kép, amiből nem lesz másik. Nem lehet másik. Csak azt az egyet vagyok hajlandó könnyes szemmel nézni és hálát adva mosolyogni. Nem bánom, hogy az az egy nem változik. Tudom jól, körülötte lesz majd sok másik. Olyan képek, amik velem változnak, amik nem fagynak meg egy pillanatban. Személyek, érzések, élmények, amikre valójában nem kell emlékezni, hisz állandóan jelen vannak. Nem muszáj emlékekből élni. Nem muszáj a pillanatokat folyton elkapni. Nem muszáj változatlannak megmaradni. Tudod jól. Tudom jól. Ezegyszer csináljuk jól.
Légyszi, légyszi, add fel. Ugye megteszed?! De ígérd is meg! Ha ilyen szépen kérsz, örömmel. Ki a kezemből, bele a világba. Engedem. Agy kikapcs, mostantól zéró gondolat. Az érzésekről többé nem hallasz. Elismerem, elbuktam. Hogy kell? Elfáradtam, elfogytam, abbahagytam. Elég is volt, nincs is több, jó is ez. Annyira fenomenálisan piszok jó ez. Feladni, mert nem bírod el. Könnyű érzések, levegő, emelj fel. Szép dolog is ez. Az elméből megoldhatatlant megoldják az égiek. Így vagy úgy, lesz, ahogyan kell. Lemondani róla, persze, az másmilyen.. Magadról mondani le, kicsit sem vicces. De itt lenni és belátni, hogy nem megy. Rendben van, hogy nem megy. Hova erőltesd?! Amit aggyal, kitalálni nem lehet, s egyáltalán nem is kell.. Jön, meg megy. A szíved intézi el. A bizalom öleli meg. A jelenlét ismeri fel. A mosolyod örökíti meg. A szabadság benned, az égig emel. Most már azt is tudod, hogyan kell. De tényleg, légyszi, légyszi, add fel!
Lépcsőfok, amire egyedül lépsz fel. Lent hagyod, ami többé nem téged illet. Ott hagyod a bizalmatlanságot, ami úgyis csak ritkán, szinte sosem hagyott nyugton. Megtettem mindent? Igaz-igaz módon élek? Nyavalygok vagy a tettek vezérelnek? Elhiszem, amit érzek? Megélem? Megélem. Úgy élek! Tényleg a szívem szerint élek. Én akartam így, én kértem. Minden felelősséggel együtt, az összes nehézzel, facsaróval, hitetlenkedővel és károgóval, de a búgóval meg sziporkázóval is. Úgy élek! Büszke erre, mindenképp lehetek. A lépcsőfokon ülve, ahova egyedül jöttem, azt mondom, megérte. Őszintén élek. Amikor hasonlítgattam magam és fájt, amikor nem értettem, hogy az enyém miért olyan más.. Én akartam így, én kértem. Döntöttem róla, hogy így legyen, s ez az ár, amit fizetek. Érte, megérte. Magamért, annyira megérte! Mert meseszép ez a táj, ami a szívemben ránk vár.
Megértem, csak nem érzek vele egyet. Mást érzek, egészen. Érted ezt? Átérzed? Egyáltalán a szánkkal vagy a szívünkkel beszéljük ezt meg?
Megpróbálom mindenemmel, önerőből, tudással, tapasztalattal és intuícióval, érzéssel. Legalább millió impulzust szerzek kívülről, ha a válaszomat belül nem találom meg. Beszélgetek, kérdezek, megfigyelek. Mindent is megteszek, hogy a szenvedésből újra öröm legyen. Annyira próbálom, mert a saját felelősségem. Az összes opciómat sorra veszem, minden erőforrásomat kipörgetem. Egészen végkimerülésig mehet ez.. Hiába vagyok rutinos segítségkérésben, mégis megesik, hogy elfelejtem. Fel sem merül bennem, hogy kérhetek. Hálám, amikor valaki – ha csak egy mondat erejéig is – belekérdez a sorsomba: Kértél segítséget? Akkorát torpanok a zarándoklatomban, hogy egy pillanatra elejtem a súlyt, amit cipelek. Ami lassan agyonnyom, amit az erőfeszítéseim ellenére, kútfőből nem tudtam letenni. Könnyel, türelemmel, önszeretettel, de félelemmel, feszültséggel és kétségbeeséssel sem. A legjobb eszközökkel, a kedvenc technikáimmal, a sok-sok gyakorlati tudással és tapasztalattal bennem. Amibe belekavarodtam, amiről azt hittem, egyedül kell. Amiben nem hittem, hogy bárki megfoghatja a kezem, s vezethet. Egy darabon csak-csak elkísérhet. Fényt gyújthat a sötétségben. Nem kértem. Azt is elfelejtettem, hogy kérhetek! Nem kértem. Még, nem. Ma csak egyetlen dolgot kérdezek meg, s kérlek, őszintén felelj: Te kértél segítséget?
De nem vagy más, mint szellem. Rettegő hazug, aki tényleg nem emlékszik semmire. Olyan mélyen tűntetted el a nyomaimat, mintha soha nem jártam volna bensődben. Mintha azok a keserves évek sosem történtek volna meg. Nem törölted könnyem, a tincset a fülem mögé nem simítottad, mint egy filmben. Nem láttad, ahogyan felkelek daccal a tekintetemben, nem érezted, ahogyan erőszakkal tollak el. Nem ismerted fel, hogy igen, most lök el. Nem lehetsz túl, s elég közel. Menj el. Nem hallgattad a remegő hangom éjjel, ahogyan ezer meg ezer papírzsepit fújok el. Ahogyan kimerülten, zéró figyelemmel, roncsként hívlak fel. Nem lépdeltél a morzsákon, amikké az életem lett. Nem mosolyogtál meg, ahogyan agyamenten, állandóan seprek. Ahogyan a fulladás kerülget, az élet meg öklel. Nem vélted úgy, hogy méltatlan. Egy kicsit sem, néha sem jöttél, hogy mosolyt csalj az arcomra. Nem vitted a terhet velem, ritka pillanatokra. Nem mondtad könnyes szemmel, hogy akart.. de mégsem jött el. Nem emlékeztettél igaz valómra. Nem vártad meg türelmesen, amíg kibogozom a végzetemet. Egyáltalán, meg kicsit sem voltál a legnagyobb tanítóm ebben. Nem voltál égi jel vagy család a reménytelenségben. Nem voltál történet, amelybe kapaszkodni lehetett. Útjelző vagy sorsfordító lecke. Farkas, mely a vadakat messze űzi el. Nem. Még csak valamirevaló tanúm sem voltál az egészben. Hisz nem emlékszel.
Ne érezd, hogy rólad szól – mert nem.
Ne érezd, hogy miattad van – mert nem.
És ne is akard, hogy addig-addig tekeregjen, míg felőröl – mert egész egyszerűen nem téged illet.
Fogadd el, hogy a vállalásod ennyi volt.
Megtetted, odaadtad, megköszönték: a feladat véget ért.
Köszönd meg a leckét.
Kimondom, amit senki nem mond el nekem. Döntök, amiről senki nem dönt helyettem. Odaadom, amit senki nem ad nekem. Meglépem, amit csak én léphetek meg.
Becsszó?
Becsszó. Megígérem, fogadom, állítom, hiszem és harsogom.
Minden egyes nap tudatosítom. Álmodom, teremtem, vonzom.
Csinálom.
Teszem ezt akkor is, ha félek. Sőt, leginkább akkor.
Amikor épp rettegek, hogy elveszítem a rezgést, pezsgést, dobbanást, szikrát.
Az egyedülit, ami itt tart.
Amikor nem értem, egyáltalán miért.
Akkor hű vagyok magamhoz, az érzéshez, a vízióhoz. A feladathoz.
A fényemhez, ami vezet – ha nem is nyújtanak kezet.
Amiből adni tudok, ami nem fogy el. Ami ígéretre bírja a szívemet.
A vakmerő égi villám bennem, amely átvezet a viharvert élethelyzeteken.
Akkor is, ha az ürességre nincs szó és hazudni annyira nem jó.
Becsszó.
Az ígéret márpedig szép szó..
Oké, de miért pont most? Kigondoltam, gondolod. Vártam rá, tudatosan készültem, érzéssel. Bizonyos. Mondjam, hogy nem így volt? Egyszer csak tudtam, hogy ezt akarom. Hogy ezt kell csinálnom. Nem maradt több választásom, nyakatekert opcióm vagy kibúvom. Ezért megtettem, impulzusból. Bátorságból. Érzéssel, ez bizonyos. De igazad van, készültem. Évekig tanultam, hogy érthessem. És igen, vártam rá. Mert nem tudtam róla, hogy nekem kell. Nem akartam, hogy nekem kelljen. Ellentétes volt minden vágyammal. Azonos a félelmeimmel. S, szinte elképzelhetetlen, kicsit sem valóságos. De tökéletesen gondolod: Kigondoltam. Szétagyaltam. Rommá terveztem. Csak azért, hogy egy kicsit se úgy csináljam. Hogy egy napon úgy ébredjek fel, nincs több időm erre. Nincs több órám, percem, de egy falat másodpercem se maradt. Túl vagyok rajta. Szembe bírok nézni vele. Félek, de nem ingat meg. Van elég erőm ahhoz, hogy kiderüljön. Van elég kíváncsiságom, hogy érdekeljen. Van elég bátorságom, hogy elébe menjek. Van elég és még több is van. Mindenem megvan. Az vagyok, akinek lennem kell. Az, aki birtokba vette, s többé nem függ tőle. Az időzítés mestere. A sorsfordító, személyesen. És én még végig azt hittem, hogy Rád várunk mindketten.. Még mit nem!
