Mersz csendben maradni? Sétálni el, a kedvenc naplementédbe sétálni el. Hiszed, hogy hallanak? Némán, láthatatlan. Féled, hogy megfeledkeznek rólad? Elfelejtik, amit nem szabad. Igyekezel, hogy hangosak legyenek a szavak? A szavak, amik semmit nem mondanak. Félelemre pazarolni a rezgést, oly szomorú kezdés. Amikor tudod jól, ez az élet az. Érzed, hogy emlékezni fognak. Bízol, mert erre tanítottak. S, végül csendben maradsz – bátran. Hisz hallanak.
Pedig bizonyos, hogy erre az élet-eseményre megszámlálhatatlan embert hívtak meg. Rég látom azokat, akik visszajeleztek. Látom az érdeklődőket. S, tudom, lesznek, akik visszalépnek. Meg olyanok, akik az utolsó pillanatban érkeznek. De az bizonyos, hogy én ott leszek – hisz az élet velem történik meg. Én szervezem az egészet, a fene egye meg. Tudatosan és tudattalan, egyszerre. Az a részem, amely szeretnivalóan korlátos és a másik, amely csábítóan határtalan. Ők küldték a meghívókat. Küldik, minden egyes nap. A Tiéd? Kézbesítés alatt.
Valami történt. Keresem, kutatom az okot, akkor is, ha reménytelennek tűnik meglátnom. Valami csak történt!
Tükröm vagy, tudom. Kedves, kitartó tükör, amelyben ezerszer és még többször láthattam meg magamat. Szembesülhettem mindazzal, ami bennem van. Most nézem, keresem magamat benned, s nem találom. Elvesztem volna?
Nem szívesen fordulsz felém. A szemed lesütöd, takargatod a felületeidet, menekülsz a fény elől. Én menekülök vajon? Bujkálok? Mi fáj ennyire, amit nem szabad megmutatnod?
Egyszerre keresem magamban, s benned az okot, hisz én is tükröd vagyok.
Neked fáj valami? Mit nem szabad megmutatnom? Mi szorítja a szívedet, amikor ismerős tekintetemben felismered magadat?
Most már mindkettőnknek fáj, ahogyan a tükreink repedezni kezdenek, s félő, hogy ripityára törnek. Nem akarom, hogy ez történjen! Ugye te sem akarod ezt..?!
Én taszítalak? Te taszítasz?
Mit taszít téged bennem, ami benned is benned van? Mi taszít engem benned, ami bennem is bennem van? És mondd, hova tűnt az, ami mindkettőnket vonzott?
Valami csak történt..
Meséld el, nyílj meg, öntsd rám. Folyó vagy, s medred vagyok, amiben folyhatsz. Bizalmasod vagyok. Értő vagyok. Odaadó vagyok. Több vagyok.
Nem csak a tükröd vagyok. Lehetek más, bármi, amit kívánsz.
S, ha többé nem találjuk magunkban, egymásban a vonzást – feldolgoztuk a köztünk lévő taszítást – köszönthetjük az elmúlást. Többé nem lesz köztünk erőhatás.
Lehet így is. Lehet máshogyan is.
Mit mondasz Lelkem, hogyan legyen?
Jövő voltál, mostanra múlt vagy. Bizonyos, hogy a jelenem nem vagy. S, ez egyszer, talán ez nem baj!
Mindenképpen jobb lesz. Én mondom. Kitől lesz jobb? Mitől lesz jobb? Miért lesz jobb? Tőlem lesz jobb, mert jelen vagyok, hogy változást eszközöljek az életemben. A döntésemtől, a gondolatiságomtól, a cselekvésemtől lesz jobb, mert képes vagyok előnyömre fordítani ezeket. Azért lesz jobb, mert esélyt sem adok más lehetőségnek – határozottan döntök a sorsomról. Nem feltétlenül lesz jobb. Ha te mondod. Elhiszed, amit gondolsz? Biztosan nem lesz jobb. Nem lehet jobb. Ugye nem mondod? Az egész eleve rossz. Így döntesz a sorsodról. Mesélsz szépet másról? Erőt kell csiholnod. Neked kell szikráznod. Könnyek közt bénultan is fel kell állnod. Akarni, hogy neked legyen igazad – s, az igazad bölcsen megválogatnod. Már most is jobb. Én mondom. A te igazad mit mond?
Érdekel, mert bonyolult, mert több, mint aminek látszik. Mert lépten nyomon megtörténik mindenkivel. Hol poklot élve, hol mennyet ölelve, belesodródva és kikászálódva belőle. Mert az elmém nem értheti meg teljesen – legalábbis meggyőződése. Mert hiába szenvedtem el, most már túlságosan is sok oldalról, még mindig nem fejtettem meg. Mert érdekel az összes döntés, az összes kín, a benne lévő helyes, helytelen, s semleges. Az összes minden. A komplexitás, a millió érzelem, a halálhoz hasonló, mégis éltető, mindent megrengető mozgatóelem. Talán ezért járkál az életemben. Szimplán ezért, csiribá-csiribú nélkül. Mert érdekel. Néztem kívülről, szenvedtem el közvetlenül, s közvetetten, rántottam vállat és voltam a részese. Most már mindenhogyan megtörtént, ugye? Mindig azt hiszem, hogy na, végre, ezzel a feladatnak vége. Nem értem, miért van rá még mindig szükségem. Mi az, amit nem fejtettem meg? Talán túlságosan mélyen ítéltem el. S, hiába oldottam fel már ezerszer, hiába volt, hogy a leginkább éreztem helyesnek, valami bennem, továbbra is tapasztalásba hívja a kedvest. Persze, hogy félek, ha ekkora kalamajkát vagyok átélni képes. De tudod mit? Bocsánatot kérek. Megcsalás, tőled. Forgószélként közeledsz, és élesen, könyörületlenül osztasz esélyeket. Játékra hívod az embereket. Megváltoztatsz mindent. Éltetsz. Mégis, ölésnek neveznek téged. Mindannyiunk nevében, elnézésedet kérem. A gyarlóság, nem a te műved. A kihívás, a változtatás lehetősége, az az érdemed. Talán teljesen rosszul fogunk fel. Szánalmasan gyáván nevezzük tragédiának a jelenléted. Te csak jöttél. A dolgodat tetted. S, mi bűnösnek ítéltünk meg. Nem nőttünk fel. Bevallom, továbbra sem értelek. Elfogadom, hogy a titkaidat nem feded fel előttem, legalábbis, hogy nem vagyok képes látni őket. De innentől, inkább csak megmosolygom a jelenléted.
Átszaladnak rajtam, mint a derűs, néha kalamajkás szelek. Borzonganak. De idővel mind elcsendesednek.
Sejtetik azt, aki egykor voltam, akivel örömmel forgattak le egy filmet.
Elavult előzetes, annál is inkább idejétmúlt képkockákon táncol velem az élet. Van egy ilyen történetem. Több ezer.
Amikor sokáig kapaszkodom egy-egy ilyen történetbe, már egészen megrészegülve a tudattól, hogy a történet velem egy, s én, egy vagyok a történettel – teljesen elfelejtem a lényemet.
Nem lehetek én a történet. Hogyan lehetnék már csupán egy, szeretett, nagyító alá vett történet? Hiszen nem is látom az egészet!
A történeteim velem történtek meg. A tieid, te veled. Belőlünk születtek. A történetünk velünk egy.
De mi, kedvesem – mi nem lehetünk a történet!
Akkor kik is vagyunk tulajdonképpen?
Ui.: Egykori énképem, legvadabb és izgalmasabb történetem legyen mindenkori áldás, nosztalgikus emlék a szívemben – de helyettem, soha, de soha ne mondja meg, ki lehetek, s ki nem!
Felkerülni oda, ahonnan tudatosan tűntél el. Szándékosan. Mert elég volt, mert fájt, mert nem ment tovább.
Nem az életet, a szerelmet, vagy a szeretett személyt, de nem is a történetet vagy a térképet akartad elfelejteni. Magadat, magadat akartad elfelejteni.
Elmenekülni, láthatatlanná válni, semmit sem érezni. Nem érezni a felelősséget, amivel tartozol magadért. A tetterőt, a vágyat, a képességet. Tagadni, hogy rajtad múlik minden, hiába szentírás egy könyvben. Rajtad múlik minden.
Mondd, mi múlik rajtam, ha nem vagyok ott? Ha nem vagyok jelen, ha szívesebben járok bárhol máshol, mint a nehézségeimben? Ki cselekszik helyettem, ki hozza a döntéseimet? Valaki átírja a térképemet?
Felveszik a ruhámat, elölelik az öleléseimet. Mondják a szavaimat.
Nézem. Engedem. Miért teszem?
Mert könnyebb, könnyebb térkép nélkül sétálni és elveszni a ködben. Mondani, hogy sosem kaptam térképet, sosem láttam tisztán, merre húz a szívem. Sosem hinni, hogy képes vagyok, hogy ez a dolgom. Talán egyszerűbb tagadni az utat, mintsem végigsétálni rajta. Hiába is álmodtál boldogságot.
Miért félelmetes beteljesíteni a boldogságot?
Felismerni és átadni magadat neki. Láthatóvá válni, s merni ragyogni, ha már úgyis olyan jól megy. Miért rejted el a kincseidet? Miért tagadod a hatalmasságot, a végtelenséget, a gyönyörűséget benned? Miért nem engeded, hogy áramoljon, s magával ragadjon végre?
Nem csak te fogod látni magad.
Hallani fogják a hangodat.
Látni fogják az arcodat.
El tudod viselni ezt? Tudod jól, hogy nem teljesítheted be némán, s láthatatlanul a sorsodat. Hiába tennéd ezt egymagad, intimitásban. Határosan sosem lehetsz határtalan.
Maga vagy a térkép, nem tűnhetsz el róla. Te vagy a terved, az útirány, maga az utazás. És bizony, látni fogják, hogy merre sétálsz.
Mitől félsz, hogy tényleg megcsinálod? Hogy ott leszel, de mégsem hiszed majd el? Hogy hiába történik meg, hiába történik mindenki szeme láttára, senki nem érti, fogja majd fel? Senki, még te sem leszel képes feldolgozni a saját lépéseidet.
Félsz a valóságtól, mert azt érteni kell. Manifesztálni, létre-hozni, s benne lenni.
Gondolod, hogy nem elég tökéletes a terv? Miért félelmetes neked ez ennyire? Miért küzdesz saját magad ellen? Engedd végre el. Add oda, amit oda kell. Áramoljon, a fene egye meg.
Többé ne szorítsd az állkapcsodat, s ne engedd, hogy a szavak a torkodon maradjanak. Mondd ki bátran.
Ne szorítsd a szíved, ha szeretni akar. Engedd, hogy szabadon szerethessen, engedd, hogy bizalommal tegye azt.
Ne gyűjtsd össze a konfliktusokat, ne vidd őket magaddal. Többé ne vedd magadra.
Csak legyél. Bátran. Jó érzéssel. Áradva.
Örökké szerelmesen, ahogyan a térképen is van.
Lásd magad lelkem, s engedd, hogy lássanak.
Biztonságban vagy.
Szabad.
Dolgozol a múlton, s közben a jövőt teremted.
Ráadásul békésen csókol meg a jelen.
Ilyenkor aztán igazán megölel az élet.
Nem elfelejteni, hogy kell.
Szívedbe vésni a szépet.
Megölelni a kedvest.
Könnyezni, ha érzed.
Eltompulni, élesedni, elaludni és felébredni.
Jelen lenni. Lélegezni. Rezegni.
Álmodni valami szépet.
Keresni, ami éltet.
Megérteni, ha nem megy.
Elfogadni, simogatni a lelket.
Táncra hívni a szenvedélyed.
Érezni a szelet, borzolni a hideget.
Beleremegni, amibe bele lehet.
Átszellemülni, fennköltnek lenni, könnyen venni mindent.
Engedni, szakadjon csak ki belőled.
Nézni, észrevenni a részleteket.
Beleszédülni, mert bele lehet.
Nevetve sírni, ahogyan igazán érdemes.
Végre megcsókolni az életet.
Mondani, igen.
Sokszor igen.
Végtelenszer.
Nem túlélni, csak élni kell.
És azt táncolva is lehet!
