Jövő voltál, mostanra múlt vagy. Bizonyos, hogy a jelenem nem vagy. S, ez egyszer, talán ez nem baj!
Nem az fáj, hogy így alakult, hogy nekünk, kettőnknek nem jött össze. Az fáj, hogy kettőnk helyén sosem lett béke.
Az ösztön vagy nekem – minden reggel, amikor kinyitom a szemem. Az életérzés, amivel élem az életem. A lendület, a hidegrázás, a sejtelem. A teljesség vagy nekem.
Megértem, csak nem érzek vele egyet. Mást érzek, egészen. Érted ezt? Átérzed? Egyáltalán a szánkkal vagy a szívünkkel beszéljük ezt meg?
Jól gondold meg a választ – megnézted, biztosan kulcsra zártad? Egye fene, akkor nyisd ki azt a másikat! Ezt azt ajtót te magad választottad, arra az eshetőségre, ha végre készen
A szemünk tán csak bőrt lát, de pezsgés van ott, örök mozgás, változás. Megérzem, ha hozzám ér az energiád. S, nem csak akkor, amikor a kézként felém nyúló energianyaláb fizikailag
