A szemünk tán csak bőrt lát, de pezsgés van ott, örök mozgás, változás. Megérzem, ha hozzám ér az energiád. S, nem csak akkor, amikor a kézként felém nyúló energianyaláb fizikailag is simogatja a testet, amiben itt vagyok, jelen – azt, ami megtestesíti lényem. Akkor is, amikor álmodsz, amikor csak gondolsz, amikor beszélsz velem. Mindent, amit adnál nekem, megkapom, hisz nekem adod: sugárzod felém az érzéseket.
-Már megint – mint mindig – ketyeg!
-Hát ketyegjen! Nem minket mér, értsd meg..
A mi időnk egészen másként pereg.
Tapasztalatlannak, majd tapasztaltnak nevezem magamat. Mintha kapnám, elérném, elvenném a tapasztalatokat – valahonnan, az élet cselekmény forgatagából, hogy azok gazdagítsák a mindennapjaimat. Pedig minden „megszerzett” és „elérendő” tapasztalat eleve bennem van. Sose jöttek, sose mennek – szimplán léteznek, eleve elrendelten. S, ami bennem, az körülöttem, és az élet minden motívumában is jelen.
Egy tapasztalatot sem teremtek, nem szerzem meg, és magamévá sem teszem. Csak odasétálok hozzá, és megfogja a kezem. Megtisztel. Aztán együtt sétálunk, ketten. De ha csak most fogom fel – most vizsgálom tudatommal tüzetesen, most élem át elevenen, szívem-lelkemmel – akkor nem most teremtem? Nem én hívom életre? Hisz eddig nem tehettem, korábban nem állt módomban érezni magamban a mostanra elnyert tanulságot, tudást. Nem ismertem, nem láttam: mintha a tapasztalás maga, ezelőtt soha nem is létezett volna. Kissé naiv elgondolás, én-központú is talán.
Hinni, hogy nélkülem nem létezik erdő, hogy benne nem nőnek fák. Előttem kopárság van, aztán csettintésre minden ott terem: azért, mert fókuszomba helyezem, mert a tudatom csak most fogja fel. Nem számít, hogy eleve bennem rejlett minden. Nem láthattam, nem érthettem. Másra figyeltem, pedig az erdő bennem, mindig is létezett.
>> A tudatom állandó, helyhez kötött, minden esemény és cselekmény pedig mozgó, gomolygó. Változó, kibontakozó, fejlődő. <<
Eszerint tapasztalatom csak történés által keletkezhet. Mégiscsak teremtek: eseményt, mozgást a térben és időben, hogy úgy érezzem, oka van a tapasztalásnak bennem. Az élet és én, közösen, életre hívtunk valamit, tanultam belőle, és a tapasztalat most már gazdagítja az életemet.
>> A tapasztalati világ körülöttem állandó, létező. Hely, ahol sétálni is lehet. Egy részem pedig, a tudatom, mozgó, gomolygó. Változó, kibontakozó, fejlődő. <<
Megválogatja, hogy mire figyel – mit és mennyit vesz észre maga körül, miként tapasztal. Mindent a maga idejében. Mint egy kíváncsi, csillogó tekintetű gyermek, sétál, nézelődik, tapasztal az erdőben. Eleve tapasztalt lényem, tapasztalatlannak hívja magát. Hiába fogja kezem végig a bölcseletet, tudást, csak akkor veszem észre és fogom fel, amikor ránézek, amikor a tudatommal is megértem. Pedig minden bennem van, rajtam, körülöttem – csak körbe kellene néznem.
A kettősség bennem, talán értelmetlen. Ezért van, hogy az egyik állapotból mindig a másikba sietek. Ezért várom, hogy valami történjen, hogy valahova fizikailag is mennem kelljen – hogy végre tapasztalt lehessek. Pedig tapasztalat és tapasztalatlanság egy – harmóniában élnek, egyként léteznek. Sehova nem kell mennem, semminek nem kell történnie: nincs kényszer.
Bármikor kinyithatom a szemem. Bárhova sétálhatok vele. Bármit megérthetek.
Érezzem magamon, éljem át, képzeljem a sorsodat. Akkor is, ha nekem azt nem szabad.
Vajon másikat kaptam, vagy ugyanazt? Megérint a gondolat.
Hisz mindig enyém a tiéd másik oldala.
Akad bennem pár hiedelem. Nőnek kertemben a feltételezések, a berögződések – a rosszak és jók – mint mindenkiében.
Lelkiismeretes kertész lévén nevelem őket, helyt adok nekik vagy szélnek eresztem őket. Kertészkedem. Kertészkedem egy életen át, és még annál is tovább. A kertemben sétálva mégis tökéletes pázsitra vágysz, hogy legyen gyomtalan a virágágyás. Valahol megértésre talál bennem ez a vágy, hisz az én kertem, az én munkám, az én hazám. Ugyanakkor benne sétálsz, így kissé a részévé is válsz. Fájó pontokon, boldog fűcsomókon át, szemléled a bennem lévő természeti csodát, harmóniát.
Ártatlan passzív hírében állsz, mégis aktív az igazság. A kertemben jársz, fekszel, alszol – itt álmodsz. De a nyomópontokra sosincs gondod. Az én gyomom, mondod.
A hiedelmekért bennem, nem felelsz. Nem táplálod őket, vagy veszed el belőlük az életet. Nem hívod a tapasztalat világába őket, vagy vágod el a gyökerüket. A gödröket én ásom, s nem a te dolgod befedni őket. Nem kell segítened hordani a földet, vagy rendezni a kertet. Nem. Igaz, szeszélyes lett a természetem. Megváltozott a harmónia bennem. Nem olyan, mint régen. Miért nem?
– Talán lehetne jobb kertészem. Talán ezért nem nő virág bennem – elmélkedsz.
-Talán vendég helyett, társra lenne szükségem – szólalok meg csendesen.
És akkor kiállok a fénybe, anyaszült meztelen, és engedem, hogy méregessenek. Nem félek.
-Pedig jobb a sötétben – vélekedsz.
-Miért jobb? – kérdem. Fényben, sötétben, ugyanaz lakozik bennem. Mindegy, hogy rejtve van vagy felfedve, igaz lelkületem ezektől nem változik meg.
-S, ha szoborrá válsz, esetleg kőbe leszel vésve?! – ajándékozol meg aggodalmas tekinteteddel.
Ha szobrok közt ülök is, ha mindenki szobornak hisz, ha merevnek tűnők és mozdulatlannak, akkor majd hiszem magam másnak. Mozgok a ritmusra, mely lényem zenéjének alapja – mely örök, és változatlan – mely szüntelen táncra hívja igaz valómat. Majd táncolok a lelkemmel, forma nélkül, szabadon, úgy, ahogyan azt a szívem diktálja. Márpedig a szobrok nem táncolnak!
-És ha én mégis kővé leszek? – ordít a kérdés belőled.
-Felesleges félned, ha szabadon is élhetsz. Saját összhangod magaddal, az szabadít fel – bíztatlak téged. Tudod, nem attól válsz szoborrá, hogy szobrok közé ülsz, hogy mindenki szobornak hisz téged. Szoborrá kizárólag saját vélekedésed tesz: ha elfelejted, hogy ki lakozik benned, hogy a szobor-lét nem a te kedvtelésed.
Pedig fényben, sötétben, ugyanaz lakozik benned – mindegy, hogy rejtve van vagy felfedve, hogy ki látja, hallja, tapasztalja – igaz lelkületed ezektől nem változik meg. Az összhang magaddal, az a lényeg, hisz örök ritmusod mindig élővé tesz!
Lelked útja az én vizemen át vezet. Hullámom a te vitorlásod alatt vezekel. Sorsunk szele mindkettőnket nevel.
Kártya van a kezünkben. Nem döntöttük el, hogy játszmához kell, kártyavárhoz, vagy jövendöléshez. Csak forgatjuk a kezünkben, de nem tudjuk, hogy mihez kezdjünk vele. Nincs rálátásunk az asztalra, se egymásra – mintha vakon ülnénk egymással, az érzéseinkkel, minden szívdobbanással, csendben.
Talán ugyanaz a kártya mást jelent nekem, mint neked. Talán sosem ugyanazt az oldalát mutatja nekünk, talán másként találjuk, látjuk meg önmagunkat benne. Szinte égeti a tenyerem, le kellene tennem az enyémet. Ki kellene játszanom a lapom, lecsapni az asztalra, lesz, ami lesz. De széttép a félelem, mert onnantól nem dönthetek. Azzá válik a kártya, amivé válnia kell:
Döntő lépéssé egymás ellen folytatott játszmánkban – nyerek vagy veszítek – de nélküled teszem. Az is lehet, hogy gazdagítja a várat, amit az én kártyám, és a te kártyád is épít, éltet. De benne van a pakliban, hogy jóslattá lesznek kártyáink egymás mellett. Félek, de nem segít, ha a kártyámat elrejtem. A világ elől, előled, előlem. Azért húztam ezt a lapot, hogy egyszer letegyem.
Ha jól meggondolom, ezt a lapot tulajdonképpen nem letenni nehéz. Reszkető kézzel felhúzni, az volt veszedelmes döntés. S, ahogy a kérdés is mindig felfedi a hozzá tartozó választ, a felhúzás pillanatában tudtam, hogy milyen lesz majd letenni a kártyámat. Érzem, hogy itt az ideje.
Behunyom a szemem, az asztalra simítom a kezem, és belőle a kártyát elengedem. Innentől nincs döntésem. Míg az élet e pillanata itt van, a jelenemben, a fókuszomban – addig nincsen. Aztán kinyitom a szemem, és a következő pillanatban megint végtelen a lehetőségem. Látszólag feleslegesen féltem – de ez nincs így, csak tanít az élet. S, hogy soha ne felejtsem, szívembe vésem ezt a végtelenséget!
Őszinte leszek: mostanában nem akartam felmászni a fámra. Pedig maga vagyok a fa. Minden magassággal és mélységgel bennem, én vagyok a fa. S, ha nem másztam, ha nem váltam eggyé magammal, akkor mit csináltam? Magamon kívül, szinte elenyésző jelenléttel, csak ültem a fám tövében. Számoltam a fűszálakat.
Egyet elmondhatok: sok van, rengeteg van, tengernyi van. Karcolták a talpamat, simogatták, de vágták is érzékennyé vált bőrfelületeimet. Megérintettek, tele voltak élménnyel, mindenféle érzéssel. Nem arról van szó, hogy ne lenne dolgom ott fent, a magasban, csak arról, hogy a mélység is mesélni akart. Húzott magához a lenti érzelem-folyam, hisz ott is megannyi tapasztalás van. S, bár ismerem, szeretem, vágyom a felső ágakat, most egy ideig nem másztam. Csak ültem a fám árnyékában, akkor is, ha kicsit fáztam.
Olyan hely a fa töve, ahol az időnek megvan a sajátos törvénykönyve. Akkor mehetsz, ha már ültél eleget, de előbb sosem. Ez rendben van: van ilyen ciklus, van ilyen időszak, van ilyen paradigma – egyszer csak vége van, egyszer csak túlnővünk rajta. De addig, míg el nem érkezik ez a pillanat, csak ülni kell, érezni, néha tűrni, olykor eggyé válni a fűszálakkal. Jelen lenni a pillanatban, akkor is, ha nehéz, ha már menni akarsz, ha ez azt jelenti, hogy nem mászhatsz fel a fára.
Talán megviselt ez az időszak – talán madár lelkem veszélyt sejtett minden lent töltött órában, és egy percre sem érezte magát biztonságban. Talán hatalmasnak láttam a fámat, talán nem hittem el, hogy valaha is fentről láthatom még a csillagokat, a hajnalt. De vannak ilyen lépései az életnek, és bár nehezek, annál inkább szükségesek. Hiába éreztem azt, hogy megbénítva ragadtam egy túl fájdalmas pillanatban, hogy minden mozdulatlan, valójában mindvégig mozgásban voltam.
S, ha séta az élet, akkor csak lépnünk kell lépéseinket!
Ne csak odáig képzeld, hogy valami esetleg megtörténik veled, hanem lásd azt is, hogy mihez kezdesz a „megtörténés” után. Milyen vízió az, amelyik nem tartalmaz további terveket? Ami nem indukál semmi mást, csak magát? Valótlannak mondanám.
Hisz nem csak megkapod azt a fagyit, hanem meg is eszed, utána pedig megtörlöd a szád. Édes, hűs érzést hagyva maga után, vidáman sétálsz tovább. De ha csak fagyit látsz, az fél igazság. Nem csak egy csókot vágysz, hanem az embert magát – s, annak az egynek az összes oldalát. A reggeleket, az estéket, a civakodást. Csak egy csókot látsz? Álmodj tovább!
Nem egy papírdarabért tanulsz, hanem azért, hogy használhasd a tudást. Mondd, arról a pár elismerést nyújtó pillanatról szólt volna minden akadály, amit hátrahagytál? Vagy az életről, amit a tapasztalással magadban, többnek, jobbnak, másnak látsz? Vizionálj!
Ha választhatnék a között a pillanat között, amikor először tudom tökéletesen eljátszani álmaim darabját, és aközött, amikor szenvedélyesen játszom el ezredszerre érzésből, akkor az utóbbit választanám. Persze ez magában hordozza az előbbit is, de pont ezért szép tovább látni az orrunknál.
Ne csak az első vágyott pillanatig láss – van ott még annyi minden más! Láss tovább!
