Önismeret

Megértem, ha keresed és kutatod. Az okot. Ha félsz, amikor úgy tűnik, nem találod. Az érzések benned, miért olyanok, s mikor lettek azok. Mitől lettek azok. Tudni akarod. Érteni, jóváhagyni, elismerni. Magaddal kedvesen bánni. Kívánod, mert elfogadásra van szükséged a mozduláshoz. Kiléphetsz egy helyzetből, amint átlátod: mehetünk, kész vagyok. De mi van akkor, amikor nem találod? Amikor nem érted, nem dolgoztad fel, s látszólag nem is tudod. Akkor ennyi? Az érzések megfoghatatlanok, neked pedig nincs rájuk okod. Nem is jogos, magadat így bántod. A tagadás készséges barátod, miközben erősíti a fogságod. Nincsenek is ott. Akkor belül miért kiabálok? Az érzéshez, tényleg kell a jóváhagyásod? Amit a szíved mond, muszáj lefordítanod? Bármit is érzel, érzed. Ez elég ok. Innen indulsz: vagyok, ahol vagyok. Ebben a pillanatban döntök úgy, hogy meggyógyulok. Az érzésekkel bennem, elfogadásban vagyok. Biztosan van okom rájuk, egy részükkel feltehetően dolgozni fogok. Lesz részük, amit magam mögött hagyok, anélkül, hogy megtalálnám az okot. Egyszerűen fókuszt váltok. Érzem őket, aztán tovább állok. Nem várok. Most vagyok. Mozdulok, mert érezni mindig fogok.

Terv, amiről azért mesélek, hogy elfogadjon a környezetem. Hogy amikor rám néznek felhúzott szemöldökkel, s indulattal bolondságnak nevezik az elképzeléseimet, tudjak mit felelni: Nyugi, van B terv. Precíz ámítás, igaz. Ettől még részletgazdag. Képes vagyok mesélni és tagadni a lényem érte. Mondani, hogy vonz, izgalommal tölt el, egyenesen hív, hogy éljem meg. Én pedig szívesen lépek érte. De ahányszor csak felvázolom, érzem, meghal egy darabom. Feledem és takarom magam érte. Néhanapján mégis szentül hiszem és azonosulok vele. Hisz elismerem: jó lett. Illik a képbe, passzol az égvilágon mindenki elképzelésébe. Egyedül számomra üres. Egyedül én nem értek vele egyet. Jártam ott, a kitalált térképpel a kezemben és hívtam a tapasztalást a keblemre. Ha annyira jó ez, gyere! Szerettem az elfogadást, hogy nekem ezt lehet. Hittem, hogy egyáltalán létezik, van, lehetséges. Aztán, amikor ordítani kezd bennem az eredeti – mert mindig megteszi – felébredek. Beszélek róla is, az igazi tervről. Mert néha merek. Hangosan, hogy mindenki hallja. Azért, hogy két lábbal úgy legyek jelen, hogy éppen nem hasonulok meg. Hogy vállaljam magamat, azt, amiben őszintén hiszek, s amiért igazából jöttem. Mert tényleg érte jöttem. Igen, remegő tekintettel még lesem, miként ítélnek el vagy vetnek meg. Figyelem, ahogyan értetlenül néznek rám, ordítanának is velem. Esztelenség, fogjam fel. Engedjem, éljek másként, legyek más, higgyek másban, tervezzek máshogy, s szeressem a másságot. Remegek ilyenkor. A megfelelési kényszer remeg bennem, hisz tisztán érzem, egy kicsit sem felelek meg. Nem hisznek bennem, nem hisznek nekem, nem hiszik el a tervem. Várják, minden idegszálukkal várják, hogy mondjam: Nyugi, van B terv! De nincsen. Hányszor mondjam még, hogy nincsen?! Magyarázkodhatnék, de úgysem hinnék el. Te magad sem hinnéd el. Nem is neked kell. Nekem kell elhinni és odaadni magamat neki. Őszintén remélem, hogy a Te B terved legalább rusnya. Hogy sosem hallottam még, s nem bólogattam rá mosolyogva. Remélem, hogy nem dolgoztad ki, hogy a megfelelési kényszer veled nem mondat valótlant. Hogy hiszel a víziódban, s azt meséled rongyosra. Remélem, hogy megéled, ami benned van. Az eredetit. Hisz érte jöttél, rémlik?

Megpróbálom mindenemmel, önerőből, tudással, tapasztalattal és intuícióval, érzéssel. Legalább millió impulzust szerzek kívülről, ha a válaszomat belül nem találom meg. Beszélgetek, kérdezek, megfigyelek. Mindent is megteszek, hogy a szenvedésből újra öröm legyen. Annyira próbálom, mert a saját felelősségem. Az összes opciómat sorra veszem, minden erőforrásomat kipörgetem. Egészen végkimerülésig mehet ez.. Hiába vagyok rutinos segítségkérésben, mégis megesik, hogy elfelejtem. Fel sem merül bennem, hogy kérhetek. Hálám, amikor valaki – ha csak egy mondat erejéig is – belekérdez a sorsomba: Kértél segítséget? Akkorát torpanok a zarándoklatomban, hogy egy pillanatra elejtem a súlyt, amit cipelek. Ami lassan agyonnyom, amit az erőfeszítéseim ellenére, kútfőből nem tudtam letenni. Könnyel, türelemmel, önszeretettel, de félelemmel, feszültséggel és kétségbeeséssel sem. A legjobb eszközökkel, a kedvenc technikáimmal, a sok-sok gyakorlati tudással és tapasztalattal bennem. Amibe belekavarodtam, amiről azt hittem, egyedül kell. Amiben nem hittem, hogy bárki megfoghatja a kezem, s vezethet. Egy darabon csak-csak elkísérhet. Fényt gyújthat a sötétségben. Nem kértem. Azt is elfelejtettem, hogy kérhetek! Nem kértem. Még, nem. Ma csak egyetlen dolgot kérdezek meg, s kérlek, őszintén felelj: Te kértél segítséget?