B terv?!

Terv, amiről azért mesélek, hogy elfogadjon a környezetem. Hogy amikor rám néznek felhúzott szemöldökkel, s indulattal bolondságnak nevezik az elképzeléseimet, tudjak mit felelni: Nyugi, van B terv. Precíz ámítás, igaz. Ettől még részletgazdag. Képes vagyok mesélni és tagadni a lényem érte. Mondani, hogy vonz, izgalommal tölt el, egyenesen hív, hogy éljem meg. Én pedig szívesen lépek érte. De ahányszor csak felvázolom, érzem, meghal egy darabom. Feledem és takarom magam érte. Néhanapján mégis szentül hiszem és azonosulok vele. Hisz elismerem: jó lett. Illik a képbe, passzol az égvilágon mindenki elképzelésébe. Egyedül számomra üres. Egyedül én nem értek vele egyet. Jártam ott, a kitalált térképpel a kezemben és hívtam a tapasztalást a keblemre. Ha annyira jó ez, gyere! Szerettem az elfogadást, hogy nekem ezt lehet. Hittem, hogy egyáltalán létezik, van, lehetséges. Aztán, amikor ordítani kezd bennem az eredeti – mert mindig megteszi – felébredek. Beszélek róla is, az igazi tervről. Mert néha merek. Hangosan, hogy mindenki hallja. Azért, hogy két lábbal úgy legyek jelen, hogy éppen nem hasonulok meg. Hogy vállaljam magamat, azt, amiben őszintén hiszek, s amiért igazából jöttem. Mert tényleg érte jöttem. Igen, remegő tekintettel még lesem, miként ítélnek el vagy vetnek meg. Figyelem, ahogyan értetlenül néznek rám, ordítanának is velem. Esztelenség, fogjam fel. Engedjem, éljek másként, legyek más, higgyek másban, tervezzek máshogy, s szeressem a másságot. Remegek ilyenkor. A megfelelési kényszer remeg bennem, hisz tisztán érzem, egy kicsit sem felelek meg. Nem hisznek bennem, nem hisznek nekem, nem hiszik el a tervem. Várják, minden idegszálukkal várják, hogy mondjam: Nyugi, van B terv! De nincsen. Hányszor mondjam még, hogy nincsen?! Magyarázkodhatnék, de úgysem hinnék el. Te magad sem hinnéd el. Nem is neked kell. Nekem kell elhinni és odaadni magamat neki. Őszintén remélem, hogy a Te B terved legalább rusnya. Hogy sosem hallottam még, s nem bólogattam rá mosolyogva. Remélem, hogy nem dolgoztad ki, hogy a megfelelési kényszer veled nem mondat valótlant. Hogy hiszel a víziódban, s azt meséled rongyosra. Remélem, hogy megéled, ami benned van. Az eredetit. Hisz érte jöttél, rémlik?

- Flóra Babett

Ha tetszett, oszdd meg!

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter
Megosztás itt: email
Email

Kapcsolódó cikkek

Földi csillag

Furcsa dolog a csoda. Mintha soha nem is vágyná, senki, igazán, soha. Hangzatosan, büszkén, persze. A valóságban? Nem tudják mi az: a csoda. A csoda, a szívemnek kedves. Amit megölelek

Tovább olvasom »

Hiszem

Nézz rám, már csak én hiszem. Kérnél arra, hogy ne tegyem? Hogy adjam fel? Nézz a lelkembe, olvasd el a történetem. Most már ismered. Milyen? Ezentúl ne csak nézz, láss

Tovább olvasom »

Ez a sorrend

Tudod mit jelent nekem a megbocsátásod? Eggyel több mosolyt az arcomon – ennyit csupán. És soha nem is jelenthet többet nekem, hiszen az életem a tiédtől független. Nem arról van

Tovább olvasom »

Megígérted!

-Igen, megígértem. De bár ne tettem volna ilyet! -Mire véljem ezt? Hogy érted?! -Jól hallottad. Bánom, hogy ilyen naiv voltam. Kértél, hát én szavamat adtam: felesküdtem arra, hogy virág leszek,

Tovább olvasom »

Feltételek

Használjuk, mint szófordulat. Díszes mondat. Odavetjük egymásnak. Azt mondjuk, hogy szeretünk. Észre sem vesszük, mennyire súlytalan a beszédünk. Hogy egyetlen pillanatnyi próbát sem bírna ki. Az élet, játszani, véletlenül se

Tovább olvasom »
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
error:
X