Megpróbálom mindenemmel, önerőből, tudással, tapasztalattal és intuícióval, érzéssel. Legalább millió impulzust szerzek kívülről, ha a válaszomat belül nem találom meg. Beszélgetek, kérdezek, megfigyelek. Mindent is megteszek, hogy a szenvedésből újra öröm legyen. Annyira próbálom, mert a saját felelősségem. Az összes opciómat sorra veszem, minden erőforrásomat kipörgetem. Egészen végkimerülésig mehet ez.. Hiába vagyok rutinos segítségkérésben, mégis megesik, hogy elfelejtem. Fel sem merül bennem, hogy kérhetek. Hálám, amikor valaki – ha csak egy mondat erejéig is – belekérdez a sorsomba: Kértél segítséget? Akkorát torpanok a zarándoklatomban, hogy egy pillanatra elejtem a súlyt, amit cipelek. Ami lassan agyonnyom, amit az erőfeszítéseim ellenére, kútfőből nem tudtam letenni. Könnyel, türelemmel, önszeretettel, de félelemmel, feszültséggel és kétségbeeséssel sem. A legjobb eszközökkel, a kedvenc technikáimmal, a sok-sok gyakorlati tudással és tapasztalattal bennem. Amibe belekavarodtam, amiről azt hittem, egyedül kell. Amiben nem hittem, hogy bárki megfoghatja a kezem, s vezethet. Egy darabon csak-csak elkísérhet. Fényt gyújthat a sötétségben. Nem kértem. Azt is elfelejtettem, hogy kérhetek! Nem kértem. Még, nem. Ma csak egyetlen dolgot kérdezek meg, s kérlek, őszintén felelj: Te kértél segítséget?
