Flóra Babett

Hogy van az, hogy csak én hiszem? Hogy egyedül kell? Hogy ez az egész szembemegy mindennel, és mindenkiével. Mindenki történetével.

A világ tele jelekkel, de senki nem figyel. Mindenki mást lát, mást hisz el. Mintha csak egy út lehetne, mintha nem lenne A és B terv. Vagy másik százezer. Legalább végtelen, megannyi lehetőséggel.

Miért kotyog nekem mást, miért súg különbözőt a fülembe? Miért tudhatom, miért van bizonyosság a zsebemben? Ne mondd nekem, hogy téveszme! Érzem a szívemben!

Nem mondom, sok bennem a kérdőjel, de tudom, hogy a forrásom a legigazabb hely. Bízom benne. Te és én, mi ketten, sosem lehetünk ugyanazon a térfelen. Hogyan is lehetnénk, hisz kiegészíteni a másikat, ennyit jelent. Te vagy a másik felem, s én a tied. Arra szerződtünk, hogy mást élünk meg másként, teljesen más időben, minőségben, érzéssel.

Miért hasonlítanám a jövőt a jelenhez? Rángatnám a múltat, hogy feleljen, vonnám kérdőre?! Sosincs ennek ideje. Mindig van, de talán még sincs itt a helye! A bölcs bennem, tudja ezt. A mártír bennem, többé nem szenved. A gyógyító felébred. A kétkedő köddé lesz. A hitetlen világgá megy. Az álmodó beszélni kezd. A teremtő, teremt:

Az vagyok, akit a szerelme felismer. Az vagyok, akit a hite felemel. Az vagyok, aki világít a sötétben. Az, akinek virágba borul az élete.

Látlak. A múltat, a jelent, a jövőt egyszerre – te benned. Ismerem. Az ég adta szerelmet, elemi vonzást, ösztönt, érintés nélkülit, testtelent. Látom a szemedben.

Vágyálom. Önmagát beteljesítő jóslat. Gyémánt ígéret. Mindez egyszerre. Mégis, annyi minden más eközben.

Egy részed velem egy, egy másik pedig idegen. Tapasztalom, beszélek vele, de sokszor nem értem. Összeegyeztethetetlen, hogy ki is van a testedben, milyen színész játssza a szereped – hova rejted ilyenkor az otthont, melyet benned megleltem?

Mélyrepülés. Taszítás. Félelem. Téveszme. Jártam a levéltárban, ott, ahol neked is van leveled. Fogtam a kezemben. Sokan a sajátjukat sem foghatják meg, én mégis kezemben tartottam a tied. Össze vagy kötve velem – így volt ez eleve – zuhanásunkban sem feledtem. Meg van a miértje, halványan még mindig emlékszem.

Már akkor ismerlek, amikor a mindenség benned, még nem engem illet. Amikor az égig érő fád még csemete, s neveled. Amikor a hozzám tartozó részed még alszik, álmában pedig nincs rám ideje. Nehéz lecke vagy nekem.

Súlyt cipelek, ami húzza, cibálja a szívem. Egyrészről itt vagyok, jelen, féllábbal mégis mindig máshol, másik időben. Érzem a rétegeket: néha összeérnek, és egysíkon élhetem meg őket. Nehéz összeegyeztetni bennem mindezt, mégis, mindig megteszem. Ha figyelek, érthetem, és a nyugalmam is végtelen – különben széttépne az ösztön, az érzelem. Tanítasz ezzel, s hálám ezért örökké ölel.

Utam hozzád, lelkedhez vezet. Azon is túl, lelkemhez. S, míg hozzád igyekszem, Önmagamra lelek.