Sorskérdés

Tudod, a csodás égből hívtak ide, tapasztalásra. Megnyitották a teret szeretettel, szerelemmel, ősi egységgel. Rohantam! Azt ígérték vigyáznak rám, óvnak, s nem hagynak magamra.

Tényleg ezt ígérték? Tényleg ezt akartam?

Szétfeslett az egység, a biztonságos tér, amiben mozogtam. Kihullott alólam a talaj: többé nem éreztem, hogy dolgom, hivatásom volna. Vissza az égbe – gondoltam – úgysincs gyökerem, mi visszafogna.

Szeressenek, fontos legyek, tartozzam valahova. Ennyit akartam. Hogy számítsak. Tényleg ezt ígérték? Tényleg ezt akartam?

Fáj kimondanom, őrjítő fontolgatnom, de a szívemben igaz. Magamnak választottam. Ezt a talajt, ezt a sorsot, ezeket a pillanatokat. Ezért vagyok itt, jelen a tapasztalásomban, hol emlékezve, hol elfeledve önvalómat. Gyökerek nélkül, apró magvakban, csak sodródva a világban. Örökké az égbe vágyva.

Megérkeznék, kapaszkodnék, növekednék – leföldelve, esélyt kapva, táptalajban. De kiköp a föld, nem képes a befogadásra. Azt mondja, dolgom van. Újra és újra útnak indít, messzire, távolabbra, a világ végén is túlra. Dolgom van – búgja. Aztán hazahív, mintha az egész csak szórakozás volna.

Az otthont, találjam meg magamban – súgja – legyek bárhol is a világban. A termőföldet álmodjam, s teremtsem magam köré szorgosan. A szeretetet daloljam, a sebeket gyógyítsam, s mindezt, kezdjem magammal:

Gyökércsakra, égi mantra, nyílj meg magvam, s áradj a világra! Törd meg burkod, engedd fájdalmad, bízz az égben, s kapaszkodj meg a talajban. Nyisd meg tered, szülj szeretetet, s teremts világot, melyben virágozni érdemes. Növekedve, nyújtózva, lassan, légy égig érő fa! Add oda magadnak, amire szükséged lett volna. Szeresd oda a múltba, öleld meg a jelenben szorosan, s töretlen, álmodd a jövőbe tiszta szándékkal. Add oda mindenkinek, hisz tudod, végtelen a forrása: légy csatorna – égig érő fa – mi összeköti az eget a talajjal!