Eggyé válni akarok. Megsemmisülni, vagy másként mondva: a mindenségbe olvadni. Kiválasztom erre a szívemmel azonosat, mert megismerem messzi földről. Az élet kanyargós útjain sem veszítem szem elől, hiszen téren és időn át is hallom a dobbanásait. Rezgésük földöntúli. Eggyé válni akar. Velem, s velünk. Hallod ezt szívem? A szívét, s ahogyan vele beszélget. Emlékeznek ránk. Ketten ők, s az egységük jönnek értünk, kettőnkért. Hallod ezt szívem? Minden dobbanásod, útjelző. Nekik útjelző. Az ütemünk, ami oly páratlannak tűnhetett, ami oly rég és eleve van hangolva az övékre, szinkronba lendülhet. Talán hiszed, hogy éltető érzés ez. Ugye szívem? Hívószó, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, s egyszerűen nem is érdemes. De pusztító, lezáró, végzetes érzés is ez. Mert kört zár, befejez. S, amikor kész, akkor bizony vége. Ez lehet félelmetes. Minek is mondom.. ismered jól, az érzéseket. Ugye szívem? Tudod azt is, hogy beteljesülni mivel jár. Miért kezdtél erre vágyni, mit jelent az Egy, s abban hol van a különállóság elvesztése. Befejeződik a történet. Amikor kezdődött, amikor szerződtünk, amikor a maskaráinkat próbáltuk, s az izgatottság, kalandvágy, sőt, maga a tapasztalás volt bennünk az elhívás – talán nem is sejtettük, mennyire vágyunk majd a végére. Legyen vége. Oda akarunk érni, azzá akarunk lenni. Kerüljön bármibe. Olyan történetet akartunk, amit szenvedéllyel, ízesen és ezernyi kifürkészhetetlen szálon lehet vezetni, majd elégedett beteljesüléssel, könnyes szemmel, immár egyként lehet mesélni. A megsemmisülés pillanata előtt mondani: megvagy. Végre megvagy! És tényleg megvagy. Ez az a finálé.. legalábbis valami olyasmi. Az ölelés, amiből többet nem kászálódunk ki. Most legyünk így, vagy ezer, időben nem is mérhető „évig”, mert nem vágyunk másik történetre. Maradjunk megsemmisülve, együtt a mindenségben. A hol volt, hol nem voltnak, így van vége.
Sorskérdés
A kis történet a szívünk csücskében megmutatkozik a világ minden részében. Ezért többről szól, mint gondolnánk. Jóval többről.
Az életről, meg arról, ahogyan éljük azt. Elvről, értékről, világrendről szól, a szabályokról és határokról. A lényünkről, mely új formákat keres a tapasztalásra.
Itt vagyunk benne, a világban, s a történetben egyszerre, mégis tagadjuk magunkat érte. Mi ez, ha nem téveszme?
Itt vagyok benne, s nem találom a formát, amelyben lényem tényleg létezhetne.
Félek tőle. Úgy érzem, lehetetlen, máskor pedig, hogy nagyon is lehetséges. Ide-oda rángatnak az érzések, félelmek és elfáradt meggyőződések.
Új világra szültek, de még mindig a régi munkál bennem. Keresem, kutatom az igaz-igaz létet, aztán sorra eltévedek. Félek. Lebeszélem magamat, az érveim köddé lesznek, csak a puritán érzés marad meg. De az, lüktet.
Képviselnem kell, működtetni, kinyitni vele a teret. De érzem, teher. Amikor félek, a súlyát nem bírom el.
Kudarcom sejlik benne, az arconcsapás, hogy nem vagyok méltó a lényemre. Sosem lépem meg, sosem élem meg, csak maradok a könnyekre. Gördülnek, generációkon át siratják a lehetőséget. Az értéket, az elhívást és küldetést, amiért lépni kell. Érdemes.
A születő energia, ami robbanásra kész, bent marad. A megfogalmazott döntés, ami szerint nem éljük az életünket. Az újra és újra kipattantó szikra, ami nem lobbanhat tűzre, s így a parázs bölcsességéhez sem juthatunk el. Pedig kitartóan pattog bennünk az isteni, hogy vegyük észre.
Utakat nyit, ösvényeket, elágazásokat, hogy lépjünk végre. Haladjunk afelé, a szívünket is adjuk érte.
Hogy cselekedsz? Mit kezdesz a szíved csücskével? Mi lesz a történettel? A világot benned csitítod, vagy megtanulsz élni véle?
Vannak határvonalak, a vonalak mentén kövek. Mérföldek. Valamelyikhez futva rohansz, egy másikhoz szinte lassúznod kell. Van, amelyik hív, egy másik sokkal inkább taszít. De időről időre – óhatatlan – megpillantod őket. Nézel: határ, vonal, kövek. Ezek szerint éppen lépek. Át valamin, fel valamire, túl ezen, keresztül azon. Innen el, oda. Jelentősége van. Akkor is, ha kavics, akkor is, ha szikla. Ha nincs kerítés, ha égig érő fal van. Széles a vonal vagy éppen cérna. Jöttél, s mész majd. A pillanatod emlékké, szellővé, csenddé válik majd. De amíg itt van: elmesélnéd neki? Mielőtt lépnél, s megpillantanád a következőt: megmártózni, szétnézni, benntartani a levegőt. Mesélni a hozzá vezető utat.
Mindegy, hogy őszinte vagy-e. Hogy kifelé, a nagyvilágnak ki tudod-e mondani, szavakba tudod-e önteni. Te ott, belül, ezerszázalékig hallottad a választ. A kérdést, ami mindig zaklat, a traumát, ami feldolgozatlan, a vágyat, ami sokszor lüktet, a megbánást, ami továbbra is űzne. Hallani fogod. De kimondhatod és beszélhetünk róla. Mehetünk mélyebbre, körvonalazhatjuk a témáidat, rájöhetsz, hogy valójában sokszor ugyanazon kérdéskör mentén futod a köreidet. Körbe és körbe. Ott lesz a visszatérő motívum, a jól ismert életterület, a régóta cipelt konfliktus. Az összes szeretted, a nehézkes kapcsolódás és súrlódás, a kudarc, félelem és téveszme. Minden ott lesz. Minden ott van. Áltathatod magad, hogy nem jut sokszor eszedbe. Hogy valami nem zavar, hogy nincs hatással az életedre. Meglepődhetsz, elgondolkodhatsz rajta és ezáltal belenézhetsz a tükörbe: Gyakran gondolsz rájuk. Sokszor kalandozol el. Bizony téped magad érte. Az asszociációs kártyával történő önismereti munka segít rádöbbenni erre. Az első asszociációd egy kép, egy szó vagy ezek kombinációja láttán elárulja, mi az, ami a leginkább aktív benned. Anélkül, hogy részletekbe menően felfognád, mit látsz, anélkül, hogy szétanalizálnád, egyszerűen felszínre jön belőled, amiben ott és akkor – akár hosszú évek, évtizedek óta – igazán érintett vagy. Azonnal meglátod, érzed, tapasztalod. Ránézni a kártyákra kicsit olyan, mint félve belekiáltani egy feneketlennek tűnő kútba. Mi baj? Egyáltalán van baj? Lehet, hogy vágy és remény van. Millió apró kérdés és sok más nagy falat. Ideje megállni a rettentő zajban, rohanásban és meghallani, ami belül van.. Talán félelmetesnek tűnhet belevágni, de a mélyből jövő visszhang készségesen válaszol majd. A kapcsolat benned magaddal él, a kéréseidre a válaszok bizonyosan rendelkezésedre állnak. Erre ráeszmélni pedig, segíthet a kártya.
Mezítlábas bizalom, az kell neked. Olyan szeretet. Olyan természet. Világ, amiben tényleg szétnézhetsz. Biztonságban lévő gyermek, stabil felnőttel. Azzá lettél? Felelj! Nem veszhetett oda. El. A kapcsolatod az élettel. Pityereg még benned? Mondd, bénultan állsz, s nézed vagy megtartod a kis lelket? Reagálsz, amikor hív téged? Felemeled a csodát benned? Egyáltalán a felelősséget, érzed? Az apró tappancsok benned, hova mennének? Ott a helyed. A kezed, a szíved, a szándékod. A bizalom, amit magadból szülsz meg.
Egyszer kinevetett. Azt hiszem ismert. Látta a bátor darabom, vele együtt a gyermeteg félelmet a szememben. Nem értette, mitől, s miért pont én félek. Hisz volt egy levelem. Egyszer, bátorságból írtam. Vörös szalag volt rajta, olyan ünnepélyes, amiből az ember sejti a jelentőséget. Mindenhova magammal vittem, mert hittem. Bárhol, bármelyik percben – lesz alkalom, amikor odaadhatom. Így éltem. Nevetett, mert bevallottam, mennyire félek. Odaadnám. Engedném, hogy olvassa, akarnám, hogy tudja. De szaladnék. Nem bírnék várni, nem bírnám a remegést és reszketést, amin a szívem keresztülráncigál. Hisz az életem múlik rajta. Kinevetett, mert csodálta bennem a bátorságot. Ismerte bennem a képességet, az élcelődő hangom, amivel másokat is inspirálok. Pont én félek? Pont én félek. Becsmérelt, amiért nem látott okot. A többiekkel együtt vádolt, amiért lassan fáradok, amiért türelmetlenné válok. Amiért nem elégszem meg, mégsem vagyok képes beteljesíteni az álmom. Izgalmat keresett rajtam, amikor csak féltem. Dicsérte bennem az elszántságot, irigyelte is talán az életfelfogásom. Félreismert. Csak feltételezte, mire van szükségem, s én vele együtt hittem, hogy az igényeim nem változhattak meg. A bátorság élt bennem, a képesség bennem ugyanaz, hát akkor mi a baj? Az élet ráncigált. Én pedig színészkedtem, hogy bírom tovább. A kibírhatatlan remegés ellenére, az ordító félelemmel bennem, léptem. Sosem adtam oda a levelet. Még nem. A szemébe néztem, s magam mondtam a szavaimat. Talán mást mondtam, mint amit akartam. Többet, jobbat, vagy éppen sokkal kevesebbet. Mást. Amennyire képes voltam. Nem szaladtam el, pedig akartam. A remegést, ma sem bírom jobban. Türelmetlen pedig, mindig is voltam. Szabad bevallanom, hogy élnék már jobban? Nevess ki inkább azért, mert még ezt is elmondtam.
Légyszi, légyszi, add fel. Ugye megteszed?! De ígérd is meg! Ha ilyen szépen kérsz, örömmel. Ki a kezemből, bele a világba. Engedem. Agy kikapcs, mostantól zéró gondolat. Az érzésekről többé nem hallasz. Elismerem, elbuktam. Hogy kell? Elfáradtam, elfogytam, abbahagytam. Elég is volt, nincs is több, jó is ez. Annyira fenomenálisan piszok jó ez. Feladni, mert nem bírod el. Könnyű érzések, levegő, emelj fel. Szép dolog is ez. Az elméből megoldhatatlant megoldják az égiek. Így vagy úgy, lesz, ahogyan kell. Lemondani róla, persze, az másmilyen.. Magadról mondani le, kicsit sem vicces. De itt lenni és belátni, hogy nem megy. Rendben van, hogy nem megy. Hova erőltesd?! Amit aggyal, kitalálni nem lehet, s egyáltalán nem is kell.. Jön, meg megy. A szíved intézi el. A bizalom öleli meg. A jelenlét ismeri fel. A mosolyod örökíti meg. A szabadság benned, az égig emel. Most már azt is tudod, hogyan kell. De tényleg, légyszi, légyszi, add fel!
Kimondom, amit senki nem mond el nekem. Döntök, amiről senki nem dönt helyettem. Odaadom, amit senki nem ad nekem. Meglépem, amit csak én léphetek meg.
Becsszó?
Becsszó. Megígérem, fogadom, állítom, hiszem és harsogom.
Minden egyes nap tudatosítom. Álmodom, teremtem, vonzom.
Csinálom.
Teszem ezt akkor is, ha félek. Sőt, leginkább akkor.
Amikor épp rettegek, hogy elveszítem a rezgést, pezsgést, dobbanást, szikrát.
Az egyedülit, ami itt tart.
Amikor nem értem, egyáltalán miért.
Akkor hű vagyok magamhoz, az érzéshez, a vízióhoz. A feladathoz.
A fényemhez, ami vezet – ha nem is nyújtanak kezet.
Amiből adni tudok, ami nem fogy el. Ami ígéretre bírja a szívemet.
A vakmerő égi villám bennem, amely átvezet a viharvert élethelyzeteken.
Akkor is, ha az ürességre nincs szó és hazudni annyira nem jó.
Becsszó.
Az ígéret márpedig szép szó..
Oké, de miért pont most? Kigondoltam, gondolod. Vártam rá, tudatosan készültem, érzéssel. Bizonyos. Mondjam, hogy nem így volt? Egyszer csak tudtam, hogy ezt akarom. Hogy ezt kell csinálnom. Nem maradt több választásom, nyakatekert opcióm vagy kibúvom. Ezért megtettem, impulzusból. Bátorságból. Érzéssel, ez bizonyos. De igazad van, készültem. Évekig tanultam, hogy érthessem. És igen, vártam rá. Mert nem tudtam róla, hogy nekem kell. Nem akartam, hogy nekem kelljen. Ellentétes volt minden vágyammal. Azonos a félelmeimmel. S, szinte elképzelhetetlen, kicsit sem valóságos. De tökéletesen gondolod: Kigondoltam. Szétagyaltam. Rommá terveztem. Csak azért, hogy egy kicsit se úgy csináljam. Hogy egy napon úgy ébredjek fel, nincs több időm erre. Nincs több órám, percem, de egy falat másodpercem se maradt. Túl vagyok rajta. Szembe bírok nézni vele. Félek, de nem ingat meg. Van elég erőm ahhoz, hogy kiderüljön. Van elég kíváncsiságom, hogy érdekeljen. Van elég bátorságom, hogy elébe menjek. Van elég és még több is van. Mindenem megvan. Az vagyok, akinek lennem kell. Az, aki birtokba vette, s többé nem függ tőle. Az időzítés mestere. A sorsfordító, személyesen. És én még végig azt hittem, hogy Rád várunk mindketten.. Még mit nem!
Mersz csendben maradni? Sétálni el, a kedvenc naplementédbe sétálni el. Hiszed, hogy hallanak? Némán, láthatatlan. Féled, hogy megfeledkeznek rólad? Elfelejtik, amit nem szabad. Igyekezel, hogy hangosak legyenek a szavak? A szavak, amik semmit nem mondanak. Félelemre pazarolni a rezgést, oly szomorú kezdés. Amikor tudod jól, ez az élet az. Érzed, hogy emlékezni fognak. Bízol, mert erre tanítottak. S, végül csendben maradsz – bátran. Hisz hallanak.